Gumicsizma Martini- 4.RÉSZ

 

 
 

A harmadik részt ide kattintva olvashatod!

– Aranybogaram – szólt Nelli -, mondd csak, hol a toalett? Szerintem felfáztam a mezítlábas akcióban. Hol van itt a házban vécé?

Alaposan körülnéztem, mikor végigjártuk a helyiségeket. Nem találtam olyan helyet, ami toalettként szolgált volna házon belül.

Láttam Nelli arcán a csalódottságot.

– Na, csak azt ne mondd, hogy nincs! – kámpicsorodott el. – Fiziológiás szükségleteim vannak, amelyeket kultúrember módjára kívánnék kielégíteni. A 21. században élünk! Mindenhol van házon belül vécé!

A ház felé közeledvén, észrevettem egy fából tákolt bodegát az udvaron. Azt gondoltam, talán szerszámtároló. Már akkor gyanút foghattam volna, amikor láttam a faajtóba farigcsált szívet. Kósza emlékeimből felderengett, hogy a régi falusi budikon látható hasonló képzőművészeti alkotás.

 

– Nelli drágám, – szóltam hozzá – végezted valaha a dolgod a természet lágy ölén?

– Persze, – válaszolt gyanakodva Nelli – de ugye nem azt akarod mondani hogy…

Erősen bólogatni kezdtem majd még mielőtt Nelli tiltakozni kezdett volna, kézen fogtam, és kivezettem a házból, és az udvar túlfelén álló összetákolt budira mutattam.

– Imhol a vécé szívem! Ez van, most ezzel kell élnünk, míg meg nem csináltatjuk a kultúrvécét házon belül.

Rápaskoltam a hátsójára, és útnak indítottam.

Nelli egy szót sem szólt. Elcsámpázott az illemhely felé. Bundája az átázott szőrtől és sártól úgy állt rajta mint egy suba. Bokája jobbra balra nyeklett az átázott talajon.

Jobbnak láttam, ha megvárom idekint, ki tudja, városi léthez szokott barátnőm mit művel egy pottyantós budiban. Nem kellett sokáig várnom, mert a hiszti nem váratott sokáig magára.

A dologvégző hely ajtaja nyekeregve kitárult. Nelli derékig behajolt, majd visszahőkölt, és felém fordulva elmutogatta, hogy ő bizony oda nem megy be, inkább főbe lövi magát.

Mielőtt visszafordult volna, odamentem hozzá.

– Most mond meg mi a bajod ezzel a vécével? Kicsit puritán, de arra pont alkalmas, amire használni akarod.

Benéztem a budiba.

A kiáramló bűz, érezhető volt még akkor is, ha a hideg levegő igyekezett elfojtani az odőrt.

Falusi vécé nézett szembe velem, a lyukba nem kukkoltam be, nem lévén kíváncsi az előző lakók termésére. A deszkafalon egy szögre akasztott madzag lógott, rajta egy üres gurigával. A deszkán egy 1978-as évjáratú női magazin hevert szükség szerinti felhasználásra. Míg ücsörög az ember, olvashatott, majd dolga végeztével papírként lehetett használva, mert ki voltak tépkedve belőle a lapok.

– Na menj csak be, nem fog semmi baj történni veled nyugi! – szóltam Nellihez, majd előástam a zsebemből néhány papírzsebkendőt, és a kezébe nyomtam. Betuszkoltam a vécébe, és rácsuktam az ajtaját.

Halk szöszölés hallatszott, majd egy perc múlva megszólalt a budi.

– Dina, baj van!

– Már megint mi a baj te átok? – kérdeztem vissza.

– Te Dina…itt nincs öblítőtartály?

Ekkor már nem tudtam hogy a hajamat tépjem-e, vagy nevessek rajta. Néhány nyugtató légvétel után közöltem a hisztériázó budival, hogy ne keressen tartályt, mert az faluhelyen nem divat.

– Középkor, bahh …-vágódott ki a vécéajtón Nelli, majd száját elhúzva elsétált mellettem a házba.

Ott a hatalmas méretű neszesseréből előhalászott egy kézfertőtlenítő flakont, és alaposan bekente a kezét.

– Látod? Ilyen kézfertőtlenítőt kell vennünk ide, legalább egy kartonnal! Ki tudja, miféle nyavalyák leselkednek ránk, még tífuszt meg bárányhimlőt is kaphatunk!

Előre láttam, hogy nem lesz egyszerű a helyhez, és egymáshoz szoknunk. Megbeszéltük, hogy amíg ide nem érnek a fuvarosok a bútorokkal, és a személyes holmijainkkal, addig bemegyünk a faluba némi élelemért, és vízért. Ha csak Martinit szopogatnánk míg ideérnek, valószínűleg danolászva fogadnánk a culágereket. A csapból nem akartunk inni, a víz minősége még a fürdést is kétségessé tette.

Nellinek csak a bokái látszottak ki a kézipoggyászából, fejest ugrott a bőröndjébe. Hamarosan előhalászott egy rövid, ezüst színű dzsekit, amelynek az alja a hóna aljáig ért. Levette viseltes bundáját, ám a miniszoknyáját a cafrangos harisnyával, és a tűsarkú, sárbütykökkel tarkított csizmáját a lábán hagyta.

– Hideg van, a bundám meg tropára ment. Nem öltözök át, bár ez eléggé megvisel – magyarázta nekem. – Úgyis csak a felsőtestem egy része látszik ha bent ülök az autóban. Mert én onnan ki nem szállok! Néhány órája vagyok még csak vidéki nő, de már úgy érzem magam mint egy bugris parasztlány, és úgy is nézek ki! – mondta, és dörgölni kezdte a retiküljéről a ráfröccsent híg sarat.

Míg ő a táskája megtisztításával volt elfoglalva, addig én megpróbáltam felhívni a fuvarosokat, ám a telefon nem működött. A térerő világgá futott, jelezte a képernyőn villogó felirat.

Az arcomon a vitus járt táncot. “Ilyen nincs! Ennyire nem lehetünk a világ végén – gondoltam -, hiszen az országban mindenhol van lefedettség, hogy a francba…”

Sétálgatni kezdtem a házban.

Körbejártam az épületet. Meg sem mozdult a kijelző. Aztán végigjártam az összes helyiséget, mígnem az egyik szobában, a kétajtós szekrény környékén megmozdult valami.

A telefont tartó kezemmel kalimpálni kezdtem, és lestem a kijelzőn az antennát, aktivizálja-e magát. Ahogy a szekrény teteje felé közeledtem a készülékkel, úgy erősödött a jel.

Nelli a nyomomban toporgott.

– Szívem, van valami? Telefon nélkül nem létezhetünk, ezt te is tudod! Hogy fogunk telefon nélkül kommunikálni a világgal? Hogy fogunk így kapcsolatot tartani?

– Nelli – szóltam hátra -szerinted kivel kéne nekünk kommunikálni? Ki a francot érdeklünk mi egymáson kívül?

Barátnőm elszontyolodva lehajtotta a fejét.

– Látod, ez eszembe se jutott. Talán anyám…de dolgozni csak kell neked! Mi lesz így a reklámozással? A megrendelésekkel? Jézusom, Dina, el vagyunk szakítva a civilizációtól! – szörnyűlködött tovább.

Ekkor már lábujjhegyen pipiskedtem a szekrény tetejére nyújtott kézzel.

– Hozz egy széket! – kiáltottam a hátam mögé – elcsíptem!

Mozdulni se mertem, csak a klaffogást hallottam, majd padlónyikorgást és zörejt, ahogy Nelli a széket végighúzta a padlózaton, a nappalin keresztül. A szekrény elé tette az ülőkét, én rámásztam, és felhajítottam a telefont a tetejére, majd feltornáztam magam rá.

– Teljes a siker szívem! Itt tökéletes a térerő! És megvan az irodám is! – rikkantottam el magam örömömben, majd beütöttem a költöztető cég számát.

Percek alatt letárgyaltam velük, merre jöjjenek, megérdeklődtem, mikor érnek ide, a világ vége után kettővel balra.

Nelli elképedve nézett, mikor vigyorogva leugrottam a szekrény tetejéről, és a kijárat felé tessékeltem.

– Most mit nézel? – kérdeztem tőle. – Parádés helyem lesz nekem ott! Most pedig megyünk shoppingolni drága barátnőm!

Kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, és beültem mellé a sofőrülésre.

Elindultunk Botosmérő felé.

Kanyargós út vezetett a faluba, körülöttünk kopasz fák hajoltak az út fölé. Sűrű erdő ölelte körül a betonozott utat. Elképzeltem, ahogy nyáron sátorként borul a zöld flóra az útra, árnyékot adva a faluba igyekvőknek, és napsütötte foltokat vetítve a szélvédőre.

Két kilóméternyi autóút után megláttuk a helységjelző táblát. Ahogy egyre beljebb haladtunk a faluba, a fákat felváltotta a házak sorfala. A távolból templomtorony látszott. Lassan haladtunk, volt időnk körülnézni.

Megállapítottuk, hogy takaros kis hely ez, bár nem láttuk teljes pompájában tél lévén. A házak kéményei füstöltek, az utcákon alig volt jövés-menés. Néhány udvarban láttunk csak mozgolódást. Egy öregember fát cipelt be a házba a karján. Gyerekek futkostak a járdán, felkaparták a megmaradt hókupacokból hógolyónak valót.

Délután háromra járt az idő.

Bámészkodásunkat hangos dudálás szakította félbe. A visszapillantó tükörbe néztem, és nem hittem a szememnek.

Egy világoskék bukósisakos motoros követett bennünket, egy özönvíz előtti kávédarálón, megállás nélkül nyomva a dudát, a semmiből felbukkanva.

Sötétkék dzseki volt rajta, és a váll-lapján látszott az eltéveszthetetlen rangjelzés.

– Na frankó – szóltam Nellihez – alig vagyunk itt pár perce, és már nyakunkon a helyi rendőrség.

– Mosolyogjak? Az segíteni szokott – kérdezte Nelli, és megvillantotta fogpasztareklám mosolyát.

– Nem tudom, milyen itt a helyi rend, ártani nem fog! – dünnyögtem, miközben félrehúzódtam az út szélére.

A világoskék bukósisakos közeg mögénk parkolt, leszállt a csörömpölő masináról, majd sztenderre tette. Igazított egyet a ruházatán, felszívta magát levegővel. Határozottnak tűnő, ám meglehetősen kacsázó léptekkel az autóhoz indult.

Letekertem a vezetőülés felőli ablakot. A közeg mellénk érve lehajolt.

– Jó napot kívánok – köszönt fejhangon -, jogosítvány, forgalmit legyen szíves!

Előkotortam a tárcámból a kért iratokat, és kinyújtottam az ablakon.

Míg az iratokat tanulmányozta, volt időnk megfigyelni a rendőrség helyi képviselőjét, miközben Nelli megállás nélkül mosolygott áthajolva rajtam.

A kék bukósisakot hosszanti irányban egy fehér csík szelte ketté, és egy fekete sild védte a napsugaraktól a gazdáját. Nagyapám használt ehhez hasonló fejfedőt úgy harmincvalahány évvel ezelőtt, amikor a Tót Sanyi bácsitól megvette olcsó pénzért a verhovináját.

A bukósisak alól méteres orr kandikált kifelé, fölötte a sild takarásában apró kék szemek bújtak meg, alatta jókora ödémás karikákkal. Az orr vége ráhajlott a vékony lefelé görbülő szájra, és a száj görbülete között helyezkedett el az előre ugró áll, középen férfias gödörrel. Vékony gúnárnyakán jobbra-balra ingott a feje, miközben a papírjaimat nézte. A nyak hórihorgas alakban végződött, jócskán derékba kellett törnie a tisztelt közegnek, hogy be tudjon nézni az autó ablakán. Mikor a papír vizsgálatába kezdett, kiegyenesedett, és megvizsgálhattuk a sliccét egészen közelről, míg ő az iratokat böngészte.

– Figyelek ám, én nyitva tartom a szemem! Nem kerülheti el a figyelmemet semmi hogyishíjják! – motyogott a köz alkalmazottja hosszú orra alatt, miközben a csípője átvette a billegést a nyakától. Az ablakon keresztül csak a ringó csípőt láttuk, mert a rendőr olyan széles terpeszbent állt, ahogy azt az amerikai kollégáitól láthatta filmen.

– Mondja, biztos úr, valami szabálytalanságot követtem el? – kérdeztem és igyekeztem nem kihajolni az ablakon, nehogy az oldalra billegő csípő meggondolja magát, és más irányba mozdulva nekiütközzön az arcomnak.

– Szabálytalanság? Haha! Kedves hölgyem, én messziről kiszagolom a hogyishíjjákot! A szabálytalanságot! – szólt az ablakon behajolva a fakabát.

– A papírok rendben vannak. Hanem, hogyishíjják, kedves hölgyem, mi van a féklámpával? Hm? Na nézzük csak, izé…rendeltetésszerűen működik-e! Mert láttam én, amit láttam! Mit láttam?! Éreztem, hogy valami nincs itt rendben! Hogyishíjják…legyen szíves a rendelkezésemre állni! Én most megkerülve a gépjárművet, a háta mögé állok…a kocsi háta mögé! Maga pedig, hogyishíjják, gyújtásra rakja a gépjárművet, és amikor szólok, rátipor az izére! A fékre! Akció indul! Kisasszony, mit bazsalyog ott a másik ülésen? Tán szívni teccett? Láttam ám én már ilyet! No, majd ennek is utánajárok, de első a fék! Rendkívül fontos tartozéka a gépjárműnek! – szórta a litániát a rend őre, és kacsázó léptekkel a kocsi mögé sétált.

Egymásra néztünk. Nellinek a mosoly vicsorrá fagyott az arcán.

– Te Dina, mi ittunk mielőtt eljöttünk? – szólt Nelli a fogai mögül.

– Maradj csendben, csináljuk amit kér, akkor talán nem lesz baj – suttogtam, és figyelmemet a közegre fókuszáltam, aki már osztotta is az instrukciókat.

– Na, most akkor hogyishíjják…fék! Namost nem fék! Akkor most izé…megen fék! Ahhhha! Tudtam én, hogy itt sántít valami! Az egyik lámpa feketén világít! Szabályellenes! – kiáltotta a kocsi mögül, majd előre kacsázott.

– Hogy is híjják magát? – hajolt be az autóba.

Bemutatkoztam.

– Bodri – szólt a közeg, ujjait az övtartójába akasztva, és ismételten billegni kezdett.

– Nem Bodri – javítottam ki kedvesen -, Bordi. Bordi Edina.

– Ne javítgasson izé, kisasszony, én is azt mondtam – felelt fejét felszegve a helyzet magaslatán álló egyenruhás – Most pedig közlöm a tényállást! Mert kérem, itt, hogyishíjják, komoly tényállás forog fenn! A maguk féklámpája, hely szerint balos, kiégett! Feketén világít! Ezért nagyon kemény büntetés jár ám! De most az egyszer eltekintek ettől, amennyiben, és kötelezem önöket, hogy az első autósboltba betérjenek, amivel itt helyben Botosmérőn nem rendelkezünk, és cseréljék ki a féklámpát megvilágító eszközt! – hangja, míg közölte a tudnivalókat, az összes tartományt megjárta, mélységében és magasságában.

– De nem végeztünk ám még! Megkérném a vezetőülés mellett helyetfoglaló hölgyet, hogy szálljon ki az autóból!

Ekkor már néhány négyzetméter falat lebontottam tíz körömmel képzeletben. Kérdések sikoltottak fel bennem halkan, úgy mint 1. ez az ember milyen iskolában szerezte meg a rend őre címet, 2. mikor enged minket tovább, 3. vajon mit akar Nellitől?

Szerencsénkre a körzeti megbízott nem vett elő szondát, egyéb ötletei voltak Nelli tesztelésére.

Barátnőm mögött becsapódott az autó ajtaja.

– Na, kisasszony, akkor nézzük! – szólt a zsernyák. – Lássa itt az árokpartot az úttesttől elválasztó hogyishíjjákot? Na, azon tessék szépen végigbaktatni, hogy lássam, fogyasztott-e valami butító anyagot a közelmúltban!

Ezen utasítások hallatán már tudtam… A közeg soha életében nem látott még beszívott embert, csak részeget, talán a helyi bicikliseket tesztelhette ezen módszerrel, így mérve a maligánfokot.

Nelli lapított, és a száját se nyitotta ki. Pontosan tudta, hogy rajta múlik a továbbjutásunk. Ha teljesíti amit a közeg kér, talán megússzuk a szondázást.

Apró lábaival szépen, komótosan sétált a kockaköveken, dzsekije csillogott a napfényben. Formás lábait rakosgatta egymás után, kockáról kockára.

Cafrangos harisnyája feszült a vádliján, miniszoknyás feneke aprókat riszált. Jobbra, majd balra billent, majd megfordult, és elindult a közeggel szemközti irányba.

A rendőr nagy terpeszbe állva figyelte a műveletet. Tetszett neki a látvány, még a nyelvét is kidugta a nagy koncentrációban. Szemét összehúzta, majd kimeresztette. Bukósisakja aprókat mozdult ahogy a fejbőre táncolt alatta.

– Na jól van, hogyishíjják…még egy kört a kisasszonytól, csak hogy teljesen megállapíthassam, nem forog fent semmiféle káros anyag fogyasztása! – szólt, és élvezkedve figyelte Nelli kötéltáncát az útszéli köveken. Nelli füligérő mosollyal egyensúlyozott, és pajzánul nyalt egyet a szája szélén, ahogy a rend őréhez közeledett.

A közeg végül elengedett minket. Úriember módjára kinyitotta az ajtót Nellinek, aki apró popsiját behelyezte az ülésre, és közben a közegre villantotta a mosolyát. Az kihúzta magát, akár a pók a lucernásban, keszeg mellkasa dagadt a dzsekije alatt.

– Mondja biztos úr -rebegtette a pilláit Nelli -, merre találunk egy szupermarketet errefelé?

– Csak a kocsmát keressék, kedves csinos kisasszony, csak a hogyishíjjákot…itt a főúton megtalálják, na attól néhány izére van a kisbót. A féklámpáról ne tessenek elfelejtkezni! Erőt, egészséget! – köszönt el tőlünk, és megbökte a fekete sildet a sisakján.

Tovább indultunk, a közeg pedig felszívódott pont úgy, ahogy a hátunk mögé került egy fél órája.

Nellivel egymásra vigyorogtunk, és folytattuk az utunkat a falu főutcáján.

Folytatjuk..

2 HOZZÁSZÓLÁS

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here