Kinn már egészen sötét van, bent csak a kis lámpa éghet, azt mondta anya. Mindennel takarékoskodnunk kell, mert mi nem vagyunk gazdagok, mint Bacsó Zoliék, vagy kicsit azok, mint Tóth Vikiék. Nekünk nem adatik meg, hogy eljussunk Egyiptomba. Azt se tudom, hol van Egyiptom, de azt már rég elhatároztam, hogy ha nagyobb leszek, elgyalogolok a piramisokhoz. Van két lábam, nem félek a hosszú úttól. Egyszer anya azt mesélte, hogy egy bácsi, aki verseket írt nagyon régen, bejárta egész Magyarországot sétálva. Ha neki sikerült, nekem is fog, mert egészséges vagyok, ő pedig beteges volt. Ezt is anya mondta.
A kis lámpának pici a fénye is, és ettől a szoba egészen félelmetes. Tudom, hogy a szekrényben nem laknak szörnyek, meg az ágy alatt sem, mert nem szeretik a pókhálót. Mégse vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Senkinek nem szabad szólnom, hogy egyedül vagyok, és anya esténként éjfélig dolgozik. Ha valaki megtudná, feljelentenék őt, engem meg elvennének tőle. Ezért hallgatok, és csak kicsit remeg a lábam, amikor dörögni és villámlani kezd. A villámlástól nem félek, az szép. A dörgés azonban ijesztő, hiába tudom, hogy csak hordókat görget odafenn az isten. Vagy az angyalok, erre nem emlékszem. Még a papa mondta, mielőtt meghalt. Akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy miért kell hordókat gurítgatni az égben, most meg már nem tehetem, mert a papát elvitte a rák. A rák nagyon erős meg éhes lehet, mert a földszinten lakó Joli nénit is el tudta vinni. Hogy mit akar velük, nem mertem megkérdezni senkitől.
A tévét is csak egy órára kapcsolhatom be. Amikor az egyik mutató a hetesen van, a másik meg egyenesen áll, mint a cövek, akkor nyúlhatok hozzá, és a nyolcasnál ki kell kapcsolnom. Meséket nézhetek, meg állatos filmeket, de nem túl hangosan, nehogy valaki átjöjjön és kiderüljön, hogy anya nincs itthon. Ha mégis bekopogna valaki, azt kell mondanom, hogy lefutott a boltba tejfölért, mert elfelejtett venni délután. Senkit nem engedhetek be, pedig nagyon félek.
A dörgés egyre hangosabb és mindahányszor recsegni-ropogni kezd az ég, mindig elképzelem a nagy szakállú öreg istent, amint rátámaszkodik egy hordóra és meglöki. A rozsdás hordó meg csak gurul, gurul és nekiütközik a falnak, aminek csattanás a vége.
A parányi lámpa fénye épphogy az ágy széléig ér, onnan már sötétben van a sámli, a kavicsos dobozom, amelybe csak különleges köveket teszek. Megint villan egy nagyot az ég, szinte az egész udvar fényleni kezd, és utána akkorát dörren, hogy elgondolom, isten nem figyelt eléggé munkája közben. Legszívesebben üzennék neki, de nem tudom, hogy kell. A hittanos néni azt mondta, szóljuk a Teremtőhöz, amikor csak akarunk, és ő hallani fog minket. Én ezt nem akarom elhinni, mert ennyi emberre nem tud figyelni egyszerre. Még a tanító néni se képes rá, pedig jóval kevesebben vagyunk, mint ahányan istenhez fordulnánk.
Nem tudom, mit kellene mondanom neki. Haragudni sem szabad rá, pedig én magamban sokszor haragszom rá többek között azért, mert elvette apát. Magához szólította, mondta a papa, mielőtt őt is szólította volna, no meg Joli nénit. Vagy őt a rák hívta? Nem értem az egészet, de mérges vagyok. Minek istennek ennyi ember? Mit kezd velük? Talán beszélgetnek? Ha igen, akkor a beszélgetés után visszaküldhetné hozzánk őket. Azt is gondoltam már, hogy talán nem is akarnak visszajönni, mert ott olyan jó nekik. Aranyországban vannak, mondta anya. Ott minden fényes. Ezért úgy képzelem el, hogy sosincs szükség világításra, nem kell se kis lámpa, se nagy, és fűteni se kell, mert ott mindig jó idő van.
Anya egy kocsmában dolgozik, nem messze a háztól, amiben lakunk. Gyorsan hazaérne, ha felhívnám. Nem szabad felhívnom, mert az is drága, és hamar lefogy az egység. Egyszer, amikor nagyon féltem, pedig nem is volt vihar, megcsörgettem, nem volt boldog. Csak annyit kérdezett, minden rendben velem. Mondtam, hogy félek, erre annyit mondott, bújjak a takaró alá, és csukjam le a szemem, nem lesz semmi baj. Bebújtam, de akkor is féltem. Lehet, hogy azért kérte ezt, hogy ne találjon meg engem senki? Még isten sem?
A kocsmát nem szabad kocsmának hívni, mert az csúnya szó. Úgy mondjuk pub, az elegánsabb. Még sose jártam ott, gyerekeknek tilos. Anya heti négyszer dolgozik esténként, muszáj, mert apa után nagy hitel maradt. A hitel azt jelenti, hogy pénzt kell adni a banknak. A bankok nem türelmesek, ezért sokat kell dolgozni.
A hitel az olyasmi, amitől nem bír szabadulni az ember. Mint egy seb a bőrön, ami nem gyógyul, csak terjed, mert mindig lekaparjuk a vart. Ezt is anya mesélte egyik este, amikor épp nem dolgozott. Ha otthon van, akkor se sokat beszélgetünk, mert horgolni szokott meg kötni, és arra nagyon kell figyelni. Főleg a gyenge fény mellett. Mégis örülök neki, ha együtt vagyunk, még akkor is, ha hallgatunk.
Apa elment, csak a hitel maradt utána. Fáj, hogy anya keveset nevet, inkább csak erőlteti. Régebben sokszor hordta copfban a haját, és attól olyan volt, mint egy kislány. Most nem olyan. Hagyja, hogy lógjon a nyakába, és ez nem tetszik nekem. Nem jár fodrászhoz, mint Luca anyja, akinek minden héten más színű a haja. Lucának se tetszik.
Lehet, hogy kevés pénzünk van, de még nem éhezünk. Igaz, hogy sok nemszeretem ételt is meg kell ennem, de jobb, mintha semmi nem lenne a gyomromban.
Egyre jobban esik. A fák erős surrogással hajlonganak a szélben. Sssss, mondják, és ez hosszú surrogás megijeszt. Mi van, ha nem is tőlük ered a hang, hanem egy boszorkány leheli ezt az erdő mélyéről a város felé? Ha mégis léteznek sárkányok, és csak azért tagadta eddig mindenki, hogy ne féljek? A szekrény közelébe se merek menni, pedig ki kellene vennem a pizsamám. Már megmosakodtam, úgy sietve, mert nem pazarlom a vizet, de elfelejtettem, hogy nem készítettem ki az alvóruhám.
Az ablakkeretet ágak ölelik, néha megcsapkodják, mintha rosszul viselkedett volna, közben az eső zuhog, anya pedig nem jön haza még nagyon sokáig. Érzem, hogy a torkomban fekete a félelem, és bármit tehetek, nem tudom lenyelni. Szeretnék kirohanni, de nem szabad. Szeretnék bátrabb lenni, de nem tudom, hogyan kell. Ha betakarom a fejem, rám mászik valaki. Már a tévét se kapcsolhatom be, elmúlt nyolc óra. Látom, hogy a mutató már lejött a nyolcasról, és közelít a kilenceshez. Ismerem a számokat, de ez nem változtat semmit azon, hogy a gyomrom összezsugorodik és lesi, hogy az üvegen kopogtató ágak benyúljanak és magukkal rántsanak.
Ha felhívom anyát, mérges lesz, mert a telefon nem játék, és nem lehet elszórakozni róla a pénzt. A pénz a legfontosabb a világon. Ha pénzed van, mindened van. Ezeket mind megtanultam. Ha elgyalogolok Egyiptomba, kincseket fogok keresni. Épp úgy, ahogy láttam a tévében. Csak azt sajnálom, hogy mifelénk nincsenek kincsek.
Ruhástul bebújok a takaró alá, és kezemet a fülemre szorítom. Hatalmas hordócsata zajlik odafenn. Ha egyszer feljutok, megkérem a jó istent, játsszon mást, mert ez félelmetes.
Legszívesebben elsírnám magam, annyira remeg mindenem. Remeg az ágyam is. Úgy tűnik, nagyon fél. Aztán rájövök, hogy a telefon rezeg. Anya keres.
– Édesem – mondja, – ha nagyon félsz, nézz egy mesét a kütyüdön. A tévét ne kapcsold be, ilyenkor nem szabad.
– Nem félek! – mondom sírós hangon.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, mert te vagy az én bátor kisfiam. Esetleg nézz meg egy mesét, de valami nagyon jót a madárkásból, és utána majd elmeséled nekem? Jó?
Bólintok, de ő nem látja. A piros madár fújja a piros ágakat, miközben a takaró alatt világos lesz. Milyen jó meleg van odabenn!
…Vót egyszer, hol nem volt, volt egyszer szőcs…– mondja a bácsi elnyújtott hangon. Szól a mese, csendesül a vihar, nem kapálóznak befelé az ágak.
– Én is olyan bácsi leszek, aki hetet üt egy csapásra! – határozom el elszántan, ahogy hallgatom A vitéz szabólegényt. Hetet és egyszerre. Hét félelmet, ami bennem van.
Kép forrása: Pinterest
