Cinzia lassan becsukta a Calle de la Canonicára nyíló villa angolzöldre mázolt nehéz faajtaját. Szerette volna hangosan bevágni, de a neveltetetése és az ajtó súlya ezt nem tette lehetővé. Egy Giustiniani, akinek minden felmenője a velencei nemességből származott, nem csapkodja az ajtót csak úgy. Megkötötte krémszínű ballonkabátja széles övét, egészen elszorította vékony derekát, majd nyugat felé fordulva nekiveselkedett a kora tavaszi szélnek, amely reggel beszökött Velencei-lagúnák közé, és egész napra ott ragadt. Soha többé nem tér vissza ide.
A nő szapora léptei kiemelték a családja által legsúlyosabbnak ítélt fogyatékosságát; a sántaságot. Cinzia csípő rendellenességgel született, élete első hónapjaiban mindez fel sem tűnt a gyermekorvosának és a szülőknek. A felismerést szenvedéssel teli, kengyelben töltött időszak követte, de a neves ortopédorvosok már nem tudták megakadályozni, hogy minden lépése úgy hasson, mintha alacsony lépcsőfokokon lépdelne.
Átvágott a Rio di Palazzo felett ívelő fehér kőhídon, a szűk csatorna mellett haladva néhány percen belül elérte a Riva degli Schiavoni által szegélyezett kikötőt. A hűvös idő ellenére minden partmenti kávéház terasza megtelt, nyüzsgő és színes turistaáradat közé keveredtek az egyre kisebb számú helyi lakosok.
A Giustiniani család – legfőképpen Cinzia nagyapja, gyűlölte a rengeteg külföldit, szerinte megrontották a Föld legkülönlegesebb kulturális városát, tizenöt évvel a második világháború után még mindig a Velencei Köztársaság régmúlt fényét dicsőítette. A nő azonban imádta a bábeli zűrzavart, az utazás örömétől mosolygó arcokat, a szerelmes csókokat, amelyeket a párok városszerte nyilvánosan váltottak. Szeretett elvegyülni közötük, azt játszani, hogy szabad, független nő, aki nem csak elméletben ismeri az önállóságot és a szabadságot.
Fiatal francia pár szaladt el kézen fogva Cinzia mellett, nevetésük csilingelése visszaverődött az ódon házak között. Cinzia a falhoz lapulva engedte el őket a szűk járdán, észre sem vették a jelenlétét – láthatatlan volt, akárcsak az otthonában. Két egymás mellé kikötött gondola összekoccant, ahogy a rabok ütik bilincsüket a vasrácsnak: engedjetek el! Cinzia összerezzent, szinte a csuklóján érezte a csónakokat összetartó kötelet, szíve hevesen dobogott. Hátranézett, megbizonyosodott róla, hogy senkit sem küldött utána az anyja vagy patrícius nagyapja, akitől a felső tízezer is okkal rettegett, nemhogy a család tökéletlen, sánta lánya.
Lépteit lelassítva sétált el a partig, összetörve ült le a tengert szegélyező, kőtömbökből kirakott mólóra. Krémszínű harisnyába bújtatott formás lábát felemelte, a víz fölé lógatva azt kívánta, bárcsak teljesen egyforma hosszúak lennének, akkor nem bicegne járás közben. A sorsát örökre megpecsételte testi tökéletlensége, ahogy a pedigrés kutyatenyésztőknél, úgy a konzervatív nemesség soraiban is elfogadhatatlan a testi fogyatékosság. A Giustiniani névhez nem méltó külseje miatt Cinzia sosem fog férjhez menni. Ezt a tényt körülbelül hároméves korában könyvelte el a család veszteségként, hiszen azt mégsem engedhették, hogy valami jöttment senki vegye el, azonban egyetlen jó családból való férfi sem tartana igényt ilyen selejtes árura.
Némán sírt, a fel-felcsapodó víz párája a könnyeivel keveredve fényes csíkokat rajzolt kihűlt arcbőrére. A hajók messziről érkező dudája, a gondolák evezőinek csobbanása, a téren áruló kofák kiabálása és turisták vidám, soknyelvű csevegése távoli háttérzajjá mosódott össze a fejében.
– Itt a zsebkendőm, fogadja el, kérem.
Cinzia összerezzent a mély férfihangtól és a tökéletesen vasalt, hófehér vászonzsebkendőtől, amely egyszeriben az arca előtt lebegett, akár a békét hirdető zászló. Gyorsan elvette a gondosan hajtogatott anyagot, de nem nézett hátra az ismeretlenre, mert mély szégyen öntötte el. Megtörölte az orrát és könnyáztatta arcát, majd egy köszönésfélét motyogva bámulta tovább a hullámokat.
– Meg fog fázni, ha még sokáig üldögél a hideg betonon, hadd hívjam meg egy kávéra.
Reszelős baritonját nápolyi akcentus színesítette. Cinziát ütemes hüppögése megakadályozta, hogy udvariasan megköszönje és visszautasítsa a meghívást, ezért csak nemet intett a fejével.
– Kérem, kisasszony! – csendült fel újra a férfihang. – Szívesen meghallgatom, mi bántja, de ülhetünk csöndben is, amíg egy forró kávé felmelegíti és megnyugszik. Hátha tudok segíteni.
Cinzia megint megrázta a fejét.
– Köszönöm, de senki sem tud segíteni.
– Tegyen próbára, mondja el, miért kesereg ennyire?
Végül is, miért ne önthetné ki egyszer ő is a lelkét valakinek, akit nem ismer és már nem is ismer meg soha?
– A szüleim úgy döntöttek, mivel elvégeztem az egyetemet, Sophia nagynénémhez kell költöznöm Milánóba.
Azt azért nem mondta el egy idegennek, hogy az idős özvegyasszony megkeseredett természete mérgezően hat mindenkire a tágabb családban, ezért Cinziát áldozati bárányként vettetették oda neki, amivel két legyet ütöttek egy csapásra. Megszabadultak a házsártos, folyton gáncsoskodó öregasszonytól és a tökéletlen lánytól.
– És ez annyira tragikus dolog? – kérdezte a férfi. Szelíd mosoly bujt meg a hangjában.
Cinzia megértette őt, miért furcsája, hogy egy jelentéktelennek tűnő apróság miatt itatja az egereket.
– Mindig különböztem a családomtól, és most találtak rá módot, amivel örökre megszabadulhatnak tőlem.
– Különbözni jó dolog, egyedivé teszi az embert – jelentette ki teljes meggyőződéssel az idegen.
– Valakinek minden bizonnyal – motyogta Cinzia.
Számára viszont a teljes kirekesztettséget jelentette, a családja minden külső és belső tulajdonságát visszataszítónak találta. Szerintük hiányzott belőle a nőiesség, teste túl vékonyra nyúlt, arca meglehetősen férfias vonásokkal bírt, ha mindez nem lett volna elég, sápadt bőréhez szőke haj párosult. A fizika iránti szenvedélyét nevetségesnek tartották, aminek semmi hasznát sem veszi egy valamit magára adó úrinő. Tiziano, akit az anyja istenített és a reneszánsz művészet helyett titokban Galilei munkásságát tanulmányozta, az egyetemen megszökött a művészettörténet óráiról, hogy egy-egy fizikus előadását meghallgathassa.
– De imádom ezt a várost – szipogta Cinzia, – a sikátorokat járva úgy érzem, élek, ez az egyetlen, ami igazán az enyém és boldoggá tesz. Képtelen lennék elmenni innen.
Nem érkezett válasz, hiszen nincs jó megoldás, így némán adta át magát a szélnek és a fájdalomnak. Cinziát két egymást követő éjjel rendkívül furcsa álom kísértette, amelyben a teste zuhanni kezdett, majd a világ elmosódva kettévált előtte, egyik fele kék, másik fele zöld színben pompázott. Minél közelebb ért a két ragyogón csillogó színhez, annál inkább elöntötte a tökéletes boldogság és békesség érzése. A második reggel rájött, mit üzen neki az álom: meg kell ölnie magát! Mivel a tenger játszotta élete főszerepét és az álmában látott színek épp a végtelen víz két csodás árnyalatát szimbolizálták, úgy döntött, hullámsírban hagyja el ezt a világot. Délután szerez egy csónakot, messzire beevez és a tengerbe veti magát. Hiszen Maria, a házvezetőnő is mindig mondogatta, hogy az álmok megjósolják a jövőt és üzenetet hordoznak magukban.
– Jöjjön! – A segítséget nyújtó kéz épp onnan érkezett, ahonnan korábban a zsebkendő. Cinzia a férfi mély vonalakkal barázdált tenyerét figyelte. Melegnek tűnt, biztonságot nyújtó menedéknek. Remegő, vékony ujjait ráhelyezte a finom, ápolt bőrre, a férfi pedig azonnal körbezárta a tenyerét, majd könnyed mozdulattal talpra állította.
Cinzia félve nézett fel a segítőjére, aki továbbra sem engedte el, nehogy elessen vagy elszaladjon. Amikor rápillantott, az álma egyszeriben megelevenedett előtte. Az ismeretlen egyik szeme kéken ragyogott, akár a szikrázó, felhőtlen égbolt, a másik tengerzölden, mint a csatornákon átkígyózó víztömeg, amely az algákkal benőtt oszlopokat öleli körbe. Képtelen volt elfordítani a tekintetét, kikerekedett szemmel csodálta a legkülönlegesebb kék és zöld színt, amit valaha látott.
– Tudom, ijesztő. – Mutatott a szemére a jóképű idegen. – A szüleim szerint biztosan elátkoztak.
A nő hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nem lehet átok, hiszen gyönyörű.
Az ismeretlen férfi hálásan megszorította a kezét, ujjait gyöngéden Cinzia ujjai közé fonta és attól a naptól fogva pontosan negyvenkét évig el sem engedte.
Írta: Huszár Zsuzsa
Kép forrása: Pinterest
