Ez a történet még azokban az időkben esett meg, amikor a csokoládé nem volt ennyire drága, ma már egy vagyon a jó minőségű, bár sokan, velem együtt, nem tudnának nélküle élni.
Nóri, a valamikori szomszédlány ezer éve szerelmes volt abba a fiúba, akivel minden nap találkoztunk a lakótelepi játszótéren. Nem hintázni mentünk oda, húszévesen az nem annyira menő, hanem pontosan azért, amiért ma egyre ritkábban: hogy beszélgessünk, találkozzunk másokkal.
A boldog békeidőkben nem volt okvetlenül fontos a fű és egyebek, hogy jól érezzük magunkat. Bármennyire is nosztalgikusan hangzik, a telefon előtt egy gitár meg némi pia szerelmeket segített szárba szökni. Mindez mégse a piramisok építése előtt volt pár évvel. Szerettünk összegyűlni és a világot megváltani, ami jó játék volt, közben meg flörtöltünk, szemezgettünk egymással. Részeg és csókolózó párok is voltak, senki nem volt szent. Nóri azonban sehogy se tudta felkelteni annak a fiúnak a figyelmét. Mondanám, hogy már a nevére se emlékszem, de ez nem igaz, Attilának hívták. Ő nem ivott, de senki nem piszkálta érte, nem gyártottak kontójára ronda vicceket, csak hagyták, hogy gitározzon, poénkodjon, ahogy a többiek. Sokáig nem értettük, miért. Aztán kiderült, hogy súlyos cukorbeteg, de erről többet akkortájt nem beszélt senki. Egyik este, amikor már elég jól benne voltunk a vitában és a dajdajozásban, ránk hívta valaki a rendőröket. Szerencsére nem volt gond. Kijöttek, és a tőlük telhető legnagyobb udvariassággal megkértek bennünket, hogy ne zavarjuk este tízkor a lakókat. Senki nem tiltakozott, tudtuk, hogy a kérés jogos. Visszagondolva eszembe jut, hogy nem szidtuk a rendőrök anyját sem, vagy csak én nem hallottam. Nóra valamivel messzebb lakott, mint én, ezért hamar elváltunk, és megbeszéltük, hogy másnap okvetlenül találkozunk, mert fürdőruhát akartunk venni.
Kora reggel csörgött a telefonom, és egy szerelmes lány olyan lelkendezését kellett végig hallgatnom, hogy viccesen azt mondtam neki, hogy hányni fogok, ha nem hagyja abba. Kiderült, hogy miután én bekanyarodtam a tízemeletesünk felé, ő nem sokkal később összeakadt Attilával, aki egy fal mellett álldogált és amikor elment mellette, valahogy megérezte, hogy nincs rendben a srác. Visszanézett, és látta, ahogy összecsuklik, és a földre zuhan. Kiderült, hogy leesett vércukra, és nem volt nála semmi. Nóri a táskájába nyúlt, és előkotort egy olvadt sportszeletet, azt nyomta a szájában, miközben a fejét tartotta. Attila nem sokkal később jobban lett, és rettenetesen szégyellte magát. Nóri azonban boldog volt. Együtt mentek tovább, Attila hazakísérte és sokáig beszélgettek, miközben azt hajtogatja, hogy meghálálja neki, amit érte tett. Nóri úgy érezte, annál nagyobb hála, minthogy órákon át csevegtek, neki nem kell.
Másnap reggel azonban, amikor felébredt, mert zajt hallott a folyosón, egy nagy doboz csokit talált a bejárati ajtó előtti lábtörlőn. Pontosan hatvankettő volt benne, két hónapnyi, hogy elég legyen a nyárra. Ezt üzente Attila. Volt abban mindenféle, még Gombóc Artúr is megirigyelte volna. A srác azt kérte egy cetlin, hogy tegyen a táskájába mindig egyet, mert vannak ájulósok a környéken, sose tudhatja az ember, mikor lesz rá szükség. Nóri a boldogságtól se látott, se hallott. Hogy lett-e folytatása az egésznek? Igen. A mobilok előtti világban, amikor még nem akartak mindenki minden pillanatot megörökíteni, így talált egymásra két fiatal. Ennek már ezer éve, két gyerekük van, és Attila mindig elmondja, hogy ha Nóri akkor nem segít neki, lehet, hogy már nem is élne.
Mi pedig mosolygunk, mert jó elhinni, hogy akadnak még kisebb csodák a hétköznapokban.
Kép forrása: Pinterest
