Judit – Dönts helyesen!
Két napja ramatyul vagyok. Folyik az orrom, tüsszögök. Nem mentem dolgozni. Kértem Zsombort, hogy kerüljön el, de csak nehezen akarta elfogadni, hogy nem láthat ebben az állapotban. Megkérdezte, hogy ha majd együtt élünk, akkor neki el kell költöznie, ha épp náthás leszek? Ezen jót nevettünk. Természetesen igaza van, sőt mi több, érett gondolkodásra vall, én mégse akartam szembesíteni a piros orrommal és szememmel.
Most, hogy itthon fekszem, van időm gondolkodni. Ez jó is, rossz is. A nők mindig rágódnak valamin, és ez nem válik előnyükre. Ilyen és hasonló bölcselkedés meg nekem nem.
A számlámon még mindig ott a pénz. Rengeteg. Nincs a világon még egy nő, aki ennyire meg akarná venni a fiát egy másiktól. Mert akárhogy nézzük, ez az.
Sokáig nem jutott eszembe, de aztán felmerült bennem a kérdés: honnan tudhatta meg a számlaszámom? Azzal nem dobálózik az ember. Meg fogom kérdezni tőle, ha Zsombor nem teszi meg előttem.
Ha nem is jöhet, azért felhív. Amikor üres a ház, sokat beszélgetünk, Anita egyelőre a hallgatást választotta. Nem kérdez róla, én meg nem forszírozom a dolgot. Tudom, hogy az sokkal inkább foglalkoztatja, hogy Attiláék gyereket várnak. Belegondolok, valóban nem lehet könnyű neki elfogadni, hogy az apja szívében másnak is helye lesz. Viszont azt jó jelnek gondolom, hogy nem kérte, hogy ne kelljen átmennie, és hallottam, amikor megegyeznek arról, hogy a hétvégén vadasparkba mennek. Ez persze csak terv, mert egy főorvosnál mindig közbejöhet valami. Ahogy ez régen is megtörtént. Alig tudtunk közös programot szervezni, mert a volt férjem mindig dolgozott, sokszor 48 órán át egyfolytában. A kialvatlanság állandó része volt az életének.
A fejem kába, alig ettem, de nem is vágyom semmire. Ekkor váratlanul becsenget valaki. Hosszan nyomja, erősen. Ha Zsombor, esküszöm, agyoncsapom, hiszen megkértem, hogy ne jöjjön a közelembe.
Felállok, végignézek magamon, és szürke cicanadrágomban meg a kinyúlt pólómban nem festek valami jól. Mindegy, nincs divatbemutató itthon, nyugtatom magam. A tükör előtt beletúrok a hajamba és gyorsan kinyitom az ajtót.
Zsombor anyja áll ott, kezében egy tállal. Nem műanyag, még véletlenül sem, porcelánnak tűnik.
– Szervusz, Judit! – mondja kedvesen. – Nem akartam rád törni, de a fiam mondta, hogy beteg vagy és hoztam egy kis húslevest.
A meglepetéstől szóhoz sem jutok. Maga a látogatása letaglóz, hát még a leves. Az is megfordul a fejemben, hogy tán tett bele valamit.
Tudom, hogy nem kedvel, és mégis betoppan? Valami itt nincs rendben, ezt akkor is érzem, ha a fejem kótyagos a náthától.
– Szervusz – mondom és betessékelem. Arcomon mosolytalan. Csak annyira vagyok udvarias, amennyire muszáj.
Belép, szétnéz és nem is palástolja, hogy kíváncsi.
– Szóval itt éltek? – kérdi, mintha nem tudná. Hangja színtelen, de tudom, hogy minden porszemet észrevesz, sőt a kanapéra hajított pulcsit meg kabátot is.
– Igen, itt. Foglalj helyet! Egy kávét esetleg?
Óvatosan leül a fotelbe, de úgy, mintha koszos lenne. El sem tudom képzelni, hogyan lett Zsombor ennyire normális őutána. Valószínűleg nem kis munka volt megszabadulnia anyja hatásától.
– Nem, köszönöm, viszont a levest letenném.
– Bocsánat, el is veszem – azzal a lendülettel kikapom a kezéből és kiviharzok a konyhába. – Egy pillanat és átteszem másba!
– Hogy érzed magad? – puhatolózik és ez akár kedves is lehetne, ha nem tudnám, hogy hátsó szándék van mögötte.
– Nem túl fényesen, de elmúlik nem sokára – válaszolom.
– Az jó, mert a betegség mindig kivesz az emberből.
– Ezért is maradtam itthon.
– Örülök neki. Zsombor is mondta, hogy nem találkoztok, mert nem akarod megfertőzni.
– Igen. – Minek magyarázzam, hogy ez csak nátha?
– Judit, átment az utalás? Nem reagáltál rá – mondja olyan szenvtelenül, mintha arról beszélne, hogy esik az eső. Pedig a fia húsz milliót ér neki. Vagy ennyire becsüli nálam.
– Igen, megkaptam.
– Gondolkozol rajta? Tényleg nem nagy összeg, de talán, ha ezt a lakást eladnátok és vidékre költöznétek a lányoddal, akkor lehetne egy nagyobb házatok. Azért ez nem tágas hely egy felnövekvő ifjú hölgynek.
– Utóbbiban igazad van. Kérlek, áruld el nekem, honnan tudtad a számlaszámom?
– Kedvesem, azért ez nem államtitok. Vannak barátaink, akik pillanatok alatt utánajártak. Nem hiszem, hogy most ez lenne a legfontosabb, amivel foglalkoznunk kellene.
Visszaülök pontosan szembe vele. Nézem ránctalan bőrét, drága táskáját, csinos cipőjét és tudom, hogy mindegy mit mondok neki. Ez a nő engem nem fog sem megérteni, sem elfogadni. Magyarázkodni sem akarok, viszont választ adnom kell, hisz ezért keresett fel.
– Gondoltam, hogy nem azért jöttél ide, mert annyira látni akartál… Lehet, hogy borzasztóan nehéz elfogadnod, hogy szeretem a fiad, de nem mondhatok mást. Ő is szeret engem. Egyikünk sem tudja, mit hoz a jövő, de azt tervezzük, hogy együtt fogunk élni. Nem azért, mert dacolunk bárkivel is. Azért sem, hogy nektek rossz legyen. Egyszerűen ez a szerelem.
A pénzed tartsd meg, nem szorulunk rá. El fogunk boldogulni nélküle is. Azt viszont sajnálom, hogy egy pillanatra sem akarod megérteni a fiad. Elvégre szereted, nem?
– Szeretem, jobban, mint bárki más. Ezért akarom a legjobbakat neki. És te, Judit, nem a legjobb vagy. Ezért kérlek, hagyd el őt! Ha szereted, tudod, mire gondolok. Nincs anya a világon, aki idősebb nőt szeretne a fiának, főleg, aki nem tudja unokával megajándékozni őt idővel.
Hallgatok. A szívem erősen dobog, a sírás gombóccá alakul a torkomban. Amiket elmond, felfogom, és talán igazat is adok neki.
– És az, hogy szeretjük egymást, nem számít?
– Jaj, kedvesem, nem vagy már tini lány – kiált fel. – Te magad is tudod, hogy a szerelem múlékony. A filmeken jól mutat, de ennyi. A mesékben meg ugye nem hiszel már így negyvenen túl?
Elmosolyodik, érzi, hogy lassan meggyőz. Ezért folytatja:
– Lehet, hogy a pénz nem volt jó húzás tőlem, mert te nem az a nő vagy, aki pénzért megvehető. Nem is csoda, hogy a fiam téged választott. Ám, ez elmúlik, hidd el. Csak szalmaláng, és Zsombor szeret bosszantani bennünket. Benne van ez is, mindig ilyen volt.
– Ezt nem hiszem. Tudom, hogy szeret.
– Persze, persze… Most. De egy év múlva már nem leszel érdekes neki. Kérlek szépen, gondold meg, mit csinálsz! Ne add vissza pénzt, mert tudom, hogy tervezted, hisz büszke nő vagy. Inkább keress egy csinos kis házat! Pest megyén túl már nagyobbakat is találsz. Hidd el, kihevered a fiam, viszont lesz egy házad és kerted is!
Az első könnycsepp kigördül a szememből. Minden mondata égeti a lelkem. Talán igaza van. Egy év múlva Zsombor megun, és továbblép… Annyi, de annyi szép és fiatal lány él a városban, csak nyitott szemmel kell járnia. És nem is olyan régen ott volt Imola, akit csak úgy felszedett.
– Sírd ki magad és hozz helyes döntést! – mondja, amikor feláll. Hirtelen olyan mozdulatot tesz, mint aki meg akarna ölelni, de aztán meggondolja magát. Felveszi a táskáját és a porcelántálkát, majd rám mosolyog.
– A fiamnak nem kell okvetlenül tudnia, hogy itt voltam. Maradjon ez a kettőnk titka!
Megfordul és elindul az ajtó felé.
– Csinos lakás – jegyzi meg szárazon. – Gyógyulgass és várom a döntésed!
– Köszönöm! – hebegem. A könnyek csendesen potyognak a szememből. Talán soha ennyire nem fájt még semmi. Amikor megcsalt Attila, vagy a válásunk… Nem, semmi nem volt ehhez foghatóan kemény.
Hallom, hogy becsapódik az ajtó és a sírásom zokogásba fordul.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
