Zsombor – Megjelenik Imola
A napokban két megkeresést is kaptam két teljesen különböző cégtől. Egyik sem hozott lázba, talán a soproni jó lenne, de messze van, ezért egyelőre nem adtam választ. Új munkahely, új kihívások. Talán nem elvetendő ötlet.
Judit lassan jobban lett, már nem olyan náthás a hangja, mint napokkal ezelőtt. Megbeszéltük, hogy ma kora délután beugrom hozzá, kimaradt pár nap a közös életünkből, muszáj bepótolnunk. Szeretném már a karjaimban tartani. Tudom, hogy feszült és kedvetlen, de nem árulta el miért. A betegség kellemetlen, de mintha még lenne valami a háttérben.
Mielőtt egy óra körül megérkeznék hozzá, eszembe jut, hogy biztosan jólesne neki egy finom ebéd. Beugrok a közeli Paradicsom nevű helyre, ahol minden van, amit az ember ki tud találni. Egy húslevest és egy rakott krumplit veszek, azok itt finomak, sokszor ebédeltem már ezen a helyen kutyafuttában.
Amikor fizetek, fél szemmel a sarokban megpillantom Imolát. Nem örülök a találkozásnak. Miért is örülnék? Legszívesebben elosonnék, de nem akarok gyávának tűnni, inkább megfordulok és egyenesen a szemébe nézek. Zavarba jön, de nem fordítja el a tekintetét.
Köszönök, erre int, hogy menjek oda. Hát ez remek, más se hiányzott aznapra. A rohadt életbe…
– Szia! – mondja úgy, mintha tegnap váltunk volna el.
Nem is válaszolok. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy csak úgy bájcsevegjünk. Mi a fészkes fenét akar azok után, hogy zaklatott?
– Leülsz? – kérdi riadtan. – Mondani szeretnék valamit.
Elfintorodom, és kiül az arcomra a kelletlenség.
– Kérlek! Most az egyszer. Soha többé nem kell velem szóba állnod, de szeretnék valamit tisztázni veled.
Leteszem a szatyrot és kihúzom a széket.
– Ugye nem vagy terhes? – kérdem undokul. – Ha igen, akkor ahhoz nincs közöm.
Nyel egyet és szeme bepárásodik.
– Nem vagyok terhes. Nagyon sajnálom, amit tettem… Szeretném valahogy jóvá tenni.
– Nem bírtál leszállni rólam és Juditról. Zaklattad őt, pedig nem ártott neked. Megkarcoltad a kocsiját és most azt hiszed, hogy azzal, hogy bocsánatot kérsz, azonnal elfelejtődik minden? – kérdem dühösen.
– Nem, nem hiszem. – Már sír. Utálom a síró nőket, nem tudok mit kezdeni a könnyekkel. Most meg kellene sajnálnom? Esetleg vigasztaljam meg, mert szánalmasan viselkedett?
Nézem hosszú, fekete haját, vékony arcélét, szögletes állát. Nem szép, inkább érdekes az arca. Magas, karcsú, és nagy mellei vannak. A természet kárpótolta ezen a téren. Hihetetlen, hogy képes vagyok ezzel foglalkozni…
– Meg tudsz nekem bocsátani? Tudom, hogy ostoba módon viselkedtem. Azt is tudom, hogy nincs mentségem, de abban az időben mintha nem én lettem volna a saját bőrömben– kezdi.
– Rendben. Most higgyem el, hogy megváltoztál? Higgyem, hogy békén hagysz?
– Meg akarok változni. És rájöttem, hogy nem is utánad futottam, csak a visszautasítást nem bírtam el.
– És honnan ez a nagy megtérés? Honnan ez a hatalmas felismerés? – Hangom gúnyos, nem tűnik megbocsátónak.
– Elkezdtem terápiába járni és ott jutottunk erre a terapeutámmal. Valószínűleg apám viselkedése borított ki.
– Lehet, de az is lehet, hogy elbújsz mögé, hogy ne magadat hibáztasd.
Hallgat. A tányérján lévő rizs száradozik, egy unatkozó légy kerülgeti.
– Meglehet, de dolgozom rajta. Anya szerint ez már jó jel.
– Akkor sok sikert hozzá és bízom benne, hogy legközelebb nem jutok eszedbe, ha a visszautasításról van szó.
Felállok és indulnék is, amikor megfogja a karom.
– Van még valami – jegyzi meg halkan.
– Komolyan? Azt hittem, végeztünk.
– Zsombor, amit most mondok, az a legszörnyűbb, amit életemben tettem.
Lefagyok. Az isten szerelmére… Ha azt mondja, hogy nem ment el abortuszra és van egy gyerekem, akkor bíz’isten világgá megyek.
– Mondd már! – kiáltok rá.
– Nem mentem el abortuszra.
– A jó kurva életbe, tényleg nem?
Páran odafordulnak. A fejem vörös, szívem majd kiesik a helyéből.
– Nem voltam terhes. Mindent csak kitaláltam.
Azt hiszem, rosszul hallok. Még emlékszem rá, hogy szerette volna, ha vele megyek. Mi lett volna, ha beleegyezem?
– Ez komoly? Szórakozol velem? – üvöltök rá.
– Nem. Kellett a pénz és gondoltam, ez jó módszer.
– Hát tényleg az! Istenemre mondom, nálad szánalmasabb nővel nem találkoztam.
Ekkor már nagyon sír.
– Tudom – hüppögi. – Vissza fogok fizetni mindent. Van állásom. Hidd el, nagyon sajnálom.
– Egyszerűen nem hiszem el… Te tényleg ilyen szemét módon átvertél?
Nem szól semmit, csak lehajtja a fejét. Felkapom a zacskót az ételekkel együtt és szó nélkül kiviharzok. A kocsiban hosszú percekig emésztem a hallottakat. Vajon most igazat mondott-e? Vagy az is lehet, hogy ez egy színjáték része? Vagy tényleg hazudott akkor? Nem tudom már, mit higgyek. Gázt adok és elindulok.
A forgalom óriási, megint le van zárva a fél város. Próbálok az útra koncentrálni, mert annyi idióta vezet, hogy néha csoda, hogy épségben marad az ember a fővárosban.
Judit lakása előtt nincs szabad hely, ezért két utcával arrébb tudok csak leparkolni. Kiszállok, és az jár a fejemben, mit fog szólni hozzá, ha elmesélem neki, hogy mit mondott Imola. Vajon szerinte igazat mondott most?
Amikor ajtót nyit, mosolygó arca láttán jobb kedvem lesz. Mintha fogyott volna ebben a pár napban, de a szeme ugyanolyan ragyogó, mint mindig.
– Hiányoztál – mondja, és a karomba simul. Testem azonnal reagál rá, de nem azért, mert mindig a szex jár a fejemben, egyszerűen így hat rám. Szeretem és kívánom minden pillanatban. Ha ez valaki szerint gáz, akkor legyen boldog ezzel a felismeréssel. Én jól érzem magam így.
– Te is nagyon nagyon – mondom ki az igazat. – Hoztam neked ebédet!
Elmosolyodik. Látom, hogy ez az egyszerű gesztus mennyire jólesik neki.
Betessékel.
– Gyere, mesélnem kell neked valamit! – mondja. – Kérsz egy teát vagy kávét?
– Egy kávé jól jönne. Én is mesélni akarok neked, de kezdd te.
– Baj van? – kérdi az arcomat fürkészve.
– Nem, ez nem baj, csak fura dolog történt ma velem.
A kávéfőzőbe vizet tölt és vár.
– Inkább te mondd el, amit akartál! Az enyém nem lesz hosszú.
Megvonja a szemöldökét és felteszi a kávét.
Leülök a kanapéra, ő meg szembe velem.
– Nem találod ki, hogy ki járt nálam látogatóban! – mondja mosolytalanul.
– A volt férjed? Réka?
– Hideg, hideg…
– Ismerem?
– Nagyon is.
– Azt ne mondd, hogy az anyám!
Elneveti magát.
– Képzeld, hozott húslevest, ahogy te.
– Csak úgy beállított? Semmi bejelentkezés, érdeklődés?
– Nem. Csak ott állt az ajtó előtt és kedvesnek tűnt.
– Mit akart? – kérdem türelmetlenül. Abban biztos vagyok, hogy nem szívjóságból jött Judithoz. Nem azért, mert rossz ember lenne, nem az, sőt. De ismerem annyira, hogy tudjam, a látogatásának célja volt. Mégpedig egy. Amit ő a fejébe vesz, azt véghez is viszi.
– Tömören szólva ugyanazt, amit eddig. Kérte, hogy anyaként gondoljak bele és hagyjalak békén!
– Nem bír magával… Nem tudja felfogni, hogy ez nem az ő élete? – kérdem dühösen.
– Elmondta, hogy nem adhatok neked gyereket és ha szeretlek, akkor elengedlek. Nagyjából ez volt a mondandójának lényege.
Legszívesebben felrobbannék. Judit távol ül tőlem, sokkal távolabb, mint szeretném. Felállok és magamhoz húzom.
– Mit válaszoltál neki? – kérdem, miközben megcsókolom a haját. – Ugye nem engedted meg, hogy zsaroljon? Ahhoz nagyon ért.
– Bevetett mindent… Ajánlotta, hogy költözzek vidékre, jobban boldogulnék. Mégis az fájt a legjobban, hogy valamilyen formában igaza volt.
– Ugyan miben? Te komolyan neki adsz igazat?
– Zsombor! – mondja és kibújik az ölelésemből. – Én tényleg nem tudok már gyereket szülni neked. Mire világra jönne, negyvenöt lennék… Azért az már durva. Az is lehet, hogy nem is tudnék teherbe esni.
Szavai hallatán a hideg futkos a hátamon. Mit mondhatnék erre?
Mit lehet erre válaszolni, amit el is hinne?
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
