J+Zs – Egy nem egyszerű szerelem története – 16. rész

Zsombor – A színtiszta igazság

Életem egyik legrosszabb, de mégis legigazabb beszélgetésén vagyok túl. Persze Judittal. Mostanában mintha mindenki szövetkezne ellenünk. Nem értem miért most és miért az összes ember, de nem tisztem érteni, de a tűzoltás fáraszt.

Bevallom, soha nem jutna már eszembe az a lány, akit egyszer egy bárban, már pontosan nem is tudom hol, felszedtem. Elég sokat ittam, ő is és nem voltak gátlásaink. Vajon miért lettek volna? Judit azt mondja, láthattam volna rajta, hogy fiatal.

Ez nem kedves mondat tőle. Imola vagy ki, nem kiskorú, nem rontottam meg, csak szexeltünk és ment tovább az élet. Vagyis én hittem ezt. Aztán megjelent a lány és állította, hogy terhes. Meg hogy tőlem. Erre mit lehet mondani? A sablonszöveget, hogy nem kellene ilyesmit kitalálni? Meg hogy egyszeri alkalom volt. De ahogy ott ült a nappalimban összekuporodva, riadtan, elhittem neki. Kérdezte, mit csináljunk.

Amikor adva van egy lány, akire az ember alig emlékszik, mert be volt állva rendesen, és mély nyomot sem hagyott benne az este, beállít azzal, hogy terhes, mi a szart lehet mondani?

Legszívesebben elküldtem volna, de törékeny és sebezhető volt, tényleg megsajnáltam, bár egy gyerek nem hiányzott az életemből. Megkérdeztem tőle, ő mit szeretne, de nem tudott rá válaszolni.

Később kinyögte, hogy az anyja megölné, az apja meg agyonütné és alázná egy életen át a felelőtlenségéért. Sokáig hallgattunk.

– Imola, mit vársz tőlem egy este után? – kérdeztem türelmesen, pedig majd szétvetett a düh.
– Nem tudom – mondta újra meg újra, mert tényleg nem tudta, mit akar. Én azonban tudtam, hogy én mit akarok: gyereket nem. Ha már egy barom voltam és nem védekeztem, legalább lett volna emlékem arról az estéről, de nem volt. És most jöjjön világra egy baba, akit egyikünk sem szeretne? Viszont egy zokogó lánynak nem lehet azt mondani, vetesd el vagy menj a francba, oldd meg!

Ez az egész azonban Judit fülébe egészen másképp jutott. Én voltam a fő gonosz, aki nem akartam megtartani az egyestés kaland gyümölcsét. Ugyan ki akarná? Természetesen könnyebb volt rám kenni, mint bevallani, hogy ő félt.

Végül úgy zártuk a találkozót, hogy azt mondtam neki, gondolkozzon el, jöjjön rá, mit szeretne.

Két nap múlva felhívott és közölte, hogy nem akarja megtartani. Megkönnyebbültem és vállaltam a költségeket. Azt mondta, rendes vagyok. Rá két órával később megint hívott, akkor meg sírt és közölte, hogy ez az a baba minket választott.

Ebben erősen kételkedtem, mert ilyen szülőket senki nem akarhat.

Megnyugtattam, ahogy csak tudtam és másnap, amikor keresett már tudtam, hogy eldöntötte, mit akar valójában. Átutaltam a számlájára a pénzt, és megköszöntem neki a nehéz döntést. Szerette volna, ha elmegyek vele, de ebbe nem egyeztem bele.

Egy héttel később kaptam egy üzenetet, hogy jól van, túlesett az egészen, és ha van kedvem, látogassam meg, épp a nagynénjénél lakik. A helyzet abszurd volt, főleg, hogy nem zártam rövidre, hanem tényleg elmentem egy csokor virággal, mintha bűntudat gyötört volna.

Ezzel le is zárhattuk volna, de Imola ettől kezdve zaklatni kezdett.

Judit értetlenül hallgatta a történetet és láttam az arcán, hogy csalódott bennem. Nem is a viselkedésem miatt, inkább azért, mert azt hitte rólam, jobb fej vagyok.

Ha le is estem a piedesztálról, azt azért hozzáteszem, nem vagyok és nem is voltam szent. Persze, hogy voltak csajok az életemben, egyéjszakások is, de ez nem akkora ügy a mai világban, nem? Elvégre nem szerzetesnek készülök…

Judit pontosan ott ül a kanapén, ahol az a lány. Kicsit sápadt, de aztán visszatér arcába az élet.

– Milyen szemét húzása a sorsnak vagy nevezzük bárminek, hogy ebben a nagyvárosban pont a legjobb barátnőm lányával kellett kavarnod – jegyzi meg kiábrándultan.
– Nem tudhattam, hogy majd megismerlek téged. Azt sem, hogy te ismered őt… Az üzenetekről nem is beszélve. Ki tudhatná előre a kapcsolatai következményét?

Bólint.

– Igazad van – közli. – Ettől viszont nem lett kellemesebb a helyzet. Miért hazudik a lány? Miért mondta azt, hogy te nem akartad, amikor ő döntött így?
– Erre csak ő tudja a választ. Az viszont az én hibám, hogy meglátogattam, de álmomban sem gondoltam, hogy lovat adok alá. Biztos voltam benne, hogy gyűlölni fog, de megszállottan keresni kezdett. Hívott, üzengetett, és nem volt neki szent még az éjszaka sem. Párszor felvettem és megmondtam neki, hogy vége, el se kezdődött, de nem fogta fel. Maradt a letiltás.
– Vajon mitől bolondult meg ennyire?
– Erre tudom a választ: egyszer azt írta, hogy azért is szeret, mert nagyon becsületes voltam. És pontosan ilyenre vágyik, mint én.

Judit keserűen felnevet.

– A „jóság” ára? – kérdi.
– Nem tudom, de soha nem hittem volna, hogy ilyesmibe keveredek. Hiszel már nekem? El tudod fogadni, hogy nem az ördög vagyok? Tudom, hogy pokoli helyzet ez most, de mit mondhatnék még?

Feláll, közelebb lép és megölel.

– Tudod – mondja, – állítólag úgy szép az élet, ha zajlik. Mostanában túl szép lett, visszasírom a nyugalmas heteinket.
– Édesem, minden, ami történik, azért van, hogy megoldjuk.

Ez a fajta bölcselkedés szokatlan tőlem, de kiszalad a számon. Öregszem vagy kezdek elhülyülni…

– Tudom, Coelho, de akkor is… Aztán még nincs vége a történetnek.

– Történt még valami? – Felkapom a fejem és a szemébe nézek.
– Képzeld, tegnap este a számlámon megjelent egy nagyobb összeg. A megjegyzés rovatban annyi állt: Az új élethez.
– Anya… – mondom haragosan. – Nem nyugszik.
– Lehet, hogy ajándék? – kérdi Judit ártatlan tekintettel. – Aztán cinkosan rám kacsint. – Elmehetnénk belőle nyaralni.
– Nem hinném, hogy anya ezt szeretné. Azzal a módszerrel próbálkozik, ami eddig bejött neki. Elvégre pénzért mindenki megvehető.
– Szerinted be fogja egyszer látni, hogy nem?
– Soha. Nem ismeri a visszautasítást.
– Utaljam vissza? Mit kezdjek vele, ha nem adja fel?
– Mondanám, hogy beszélj vele, ha képes vagy rá.
– Igen, ez lehet az egyetlen jó megoldás. Megadod a számát?

Beírja a telefonjába és úgy dönt, vár vele egy-két napot. Hadd higgye, hogy megvette.

Mindketten igyekszünk megnyugodni… Feszültek vagyunk és nehéz megélni ezt a sok negatív történést, ami mindkettőnket ért a napokban.

– Csinálok neked egy koktélt! – mondom váratlanul.
– Te olyat is tudsz? – kacag Judit az est folyamán először jóízűen.
– Tartok tőle, hogy túl sokat remélsz – mondom. – Egyszerű lesz, ne gondolj semmi extrára. Foglalj helyet és mesélj a lányodról! Azt nem mondtad, hogy érezte magát, amikor ott voltam nálatok.
– Anita szerint rendes vagy. Ezt mondta a barátnőjének.
– Rendes?
– Hidd el, ez egy kiskamasz szájából hatalmas dicséret. És tudja, hogy nem a munkatársam vagy. Rájött.

Miközben martinit töltök a pohárba egy pillanatra megáll kezemben az üveg.

– Ez most jó vagy rossz? – kérdem meglepetten.
– Én jónak gondolom. Aztán majd kiderül. Na, mi lesz kedves bármixer úr, mikor jön már a koktélom?
– Türelem, drága hölgyem! Íme!

Megfordulok, mert valóban elkészült a minimalista koktélom. Martini cukros szélű pohárban citromkarikával.

– Igazad volt, nem extra, de imádom! – mondja, és a karomba simul. Megcsókolom, közben fél kézzel a pultra csúsztatom a poharat remélve, hogy ott is marad, és nem zuhan le valahogyan.

Folytatás szerdán

Előző rész

fotó: Pinterest