A vonat hangosan zakatolva érkezett meg Zágrábba, és Rozi már ezerszer megbánta, hogy nem mert kocsiba szállni. Azt hitte, egyszerűbb lesz, ha nem kell arra figyelnie, hány hülye hibázik az utakon, vagy húz el olyan gyorsan, hogy majd szívinfarktust kap. Nem volt egy híresen jó vezető, bár időnként szeretett céltalanul autózgatni a városon kívül.
Így azonban maradt a vonat, a hőség, a tömeg, amely mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy még csak május van, a szezon nem kezdődött el. Zágrábból még Splitbe is várt rá egy út, majd onnan busszal tovább. Hová tette az eszét, morogta, főleg, amikor a buszon a meleg mellett büdös is volt. Valaki döglött állatot szállít, gondolta dühösen. Hiába látta meg a tengert, most nem volt elvarázsolva, amihez az is hozzájátszott, hogy Herr Schmidt, a jóképű nagyfőnök elbizonytalanította. Ha valaki megkérdezte volna tőle, mi nyugtalanítja igazából, meg se tudta volna mondani, mert az egyik percben úgy érezte, ott kell hagynia régi életét, a másikban pedig a hatalmas fizetés lebegett a szeme előtt. Úgy döntött, jobb, hogy személyesen veszi kézbe a dolgokat, és alaposan megnézi magának az üzletet, amely felett egy kis lakás várta. Ivo azzal nyugtatta, hogy nem kell kapkodnia, ő aztán bármikor el tudja adni, de szimpatikus neki Rozi, ezért hajlandó várni pár hetet.
Így érkezett meg este nyolc órakor a buszpályaudvarra, ahol szintén nagy volt a tömeg, és mire kivergődött, minden taxit elvittek az orra elől. No, mi ez, ha nem jel, morfondírozott magában, és legszívesebben ráült volna bőröndjére, hogy ne tegyen mást, csak beszívja a sós tengeri levegő semmivel össze nem téveszthető illatát, és érezze a könnyű tavaszi fuvallatot. Ez persze nem történhetett meg, mert a sós levegőnek nyoma se volt, sőt új szandálja igencsak törte a sarkát, pedig nagyon kényelmesnek tűnt, amikor megrendelte a Sheinről. Pláne, hogy a sarka egy kicsit inogott is. Ahogy kiért az utcára, és gurulós bőröndjét maga után vonszolva át akart gyalogolni a túloldalra, a sarok megadta magát, mert beleakadt egy csatornafedél lyukába, és annyira ragaszkodott hozzá, hogy ott is maradt.
– A rohadt életbe, még ez is! – kiáltott fel, de gyorsan elszégyellte magát. Nem szokott csúnyán beszélni, és máskor talán nevetett is volna a közhelyes szituáción, de most fáradt volt.
– Elvihetem valahová? – állt meg mellette egy taxi, és a benne ülő olyan derűsen méregette, hogy legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy minek örül ennyire. Viszont angolul nem tudott pikírt lenni, így inkább kinyögött egy igent, és bemondta a címet. Azaz mondta volna, ha nem felejtette volna el az utcát és a házszámot.
– Noná! – bökte ki. – A Monaco útra. Azt hiszem.
A férfi felvonta a szemöldökét és várt. Rozi akaratlanul is megnézte magának. Milyen helyes negyven körüli, gondolta. Hol a fenében voltak ezek, amikor ő fiatalabb volt? Miért van az, hogy ahogy öregszik az ember, mindig útjába akadnak a jóképű elérhetetlenek? Nem mintha a taxist akarta volna felszedni, de a tény, akkor is tény volt.
– Monaco? – kérdezte sofőr türelmesen. – Itt olyan út, utca biztosan nincs.
– A francba! – szaladt ki a száján magyarul. Pláne, hogy fel se jegyezte rendesen a címet, gondolva arra, hogy Ivo kijön érte, ám a férfi szólt neki, hogy sajnos családi esemény jött közbe, csak este kilenc után ér a házhoz.
– Valami kis ország… Vatikán vagy…
– Nem lehet, hogy Liechtenstein? – nevette el magát a taxis. – Olyat ismerek, és történetesen meg is tudom közelíteni a kocsival.
– De! Az lesz az! A harmincháromba kérem…Vagy a negyvennégybe. Tudom, hogy két egyforma szám volt.
Amaz megcsóválta a fejét, majd kiszállt és betette a csomagtartóba a bőröndöt. Meg is lepődött a súlyán, de nem szólt semmit. Régóta foglalkozott emberekkel, kevés dolog lepte meg. Rozi szétszórtsága azonban tetszett neki. Emellett megállapította, hogy csinos, és jó lába van. Úgy saccolta, hogy közelít az ötvenhez, de nem bánta, ő se volt messze tőle. Bár kisfiús ábrázata sokakat megtévesztett. Rozi elhelyezkedett a hátsó ülésen, és Ivot szidta, meg magát, hogy nem volt képes beleírni a telefonjába jövendő életének pontos helyszínét.
A város aranyfényben úszott. Az utcákon sokan sétáltak, és amerre elhaladtak, megszólaltak a kövek, amelyek már sokat láttak. Volt már itt megannyi harc, csalás, árulás, nevettek, sírtak az ittlakók, és hagyták el sokan, amikor Velencét választották helyette. Dubrovnik, a valamikor Raguza a legszebb arcát mutatta, és Rozi elernyedve azon töprengett, valóban jó lesz-e neki itt élnie, vagy csak ámítja magát. Nyaralni egészen más, akkor szabad és gondtalan az ember, de neki ezen a helyen boldogulnia kell úgy, hogy nem ismer senkit. Jól tudta, hogy az élet nemcsak nyárból áll, és ha megjön a szeles, ködös ősz, a turisták is elfogynak, de akkor majd élhetőbb lesz a hely, és a tenger egész más arcát mutatja annak, aki kíváncsi lesz rá.
– Csak pár napra érkezett? – szólalt meg a férfi, aki a visszapillantóban látta, hogy utasa elgondolkodik. – Ilyenkor még jó turistának lenni, de pár hét múlva mindenki a Trónok harca helyszíneit kutatja, és észre se veszi, hogy mennyi rejtett szépség van Dubrovnikban.
– Nem! Ha minden igaz, a hátralévő életemet jöttem rendezni. Én már nem akarok turista lenni sehol. Élni akarok.
A férfi elmosolyodott. Hányszor, de hányszor hallotta már ezeket a szavakat, aztán utasai megfutamodtak, és visszasiettek megszokott, kiszámítható életükbe. Valahogy mégis azt érezte, hogy most az egyszer igazat mondanak neki. Ahogy kanyarogtak a keskeny utcákban, Rozi biztos volt benne, hogy valahonnan ismeri a paloták egy részét, a kaput, amin bekukkantott, és a magasra törő lépcsőket a keskeny sikátorokban. Ekkor ugrott be neki, hogy nemcsak a Trónok harcát forgatták itt, hanem a Sándor Mátyást is, de szerencsére nem mondta ki, mert attól félt, hogy a taxis bolondnak nézi.
– Nézzen ki, ez a 33! Ide jönnénk? – szólalt meg pár pillanat múlva. Egy halárus pakolta ki épp a ládáit, hogy előkészítse a terepet a hajnali fogásnak.
– Nem, dehogy! Próbáljuk meg a 44-et, hátha az lesz az!
Nem sokat kellett gurulniuk előre, amikor azonnal felismerte a piros cserepes kőházat, amelynek ablakában egy, írd és mondd, egy cserép muskátli virított, de alul egy üres üzlet hívogatta jövendő tulajdonosát. Belülről gyér fény szűrődött ki, mintha várta volna, hogy valaki birtokba vegye.
– Ez az! – kiáltott fel. – Istenem, de csodás! – És valóban. Az üres falak nem hallgattak, hanem csendben üdvözölték új lakójukat, akinek szíve megtelt örömmel. Mint aki hazaérkezett, mondta ki hangosan, majd gyorsan kifizette a viteldíjat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
