Anya elment. Nem vagyok gyerek, hogy azt higgyem, most az angyalok között üldögél egy felhő szélén. Akárhogy nézem az eget, soha egyetlen egyet se láttam eddig, pedig nem egyszer feküdtünk a fűben, és játszottuk a felhőjátékot. Volt ott medve, ugrásra kész oroszlán, bármi, de angyalok és anyukák egyszer sem. Bárhol is van, biztosan nem szenved és nekem ez ad megnyugvást. Hogy jobb-e ott neki, csak ő tudná megmondani, de nem hiszem. Végtelenül szeretett bennünket, hogy lehetne neki ott jobb, hiszen nem vagyunk mellette?
Megírtam az utolsó levelet, amit beteszek majd a többi közé. Nem adtam oda neki az eddig írtakat se, most meg már lehetetlen. Próbálom úgy hinni, hogy mégis látja soraimat vagy a gondolataimat. Bár ez utóbbiakat jobb, ha nem.
Drága Anyukám!
Még nem hiszem el, hogy már nem vagy. Úgy gondolok rád, mintha a kórházban feküdnél, én pedig itthon vagyok, és azon töprengek, mit vigyek neked, amit hajlandó lennél megenni. Somlóit vagy francia krémest? Ezeknek sose tudtál ellenállni, még akkor se, amikor szerinted hízni kezdtél. Milyen gyönyörű volt az a délután, amikor kimentünk a gyümölcsösbe, nyíltak a barackfák virágai, és ott piknikeztünk! Akkor hasfájásig ettük a somlóit, és figyeltük a hangyákat, amik sorban álltak a morzsákért, amiket a kiflimből hullattam nekik. A hugi rájuk akart taposni, de te nem hagytad. Apa valahol a telek végében bóklászott, azt leste, lesz-e cseresznye az idén. Jó érzés, hogy vannak emlékeink. Szerintem az ember addig él igazán, amíg van mire és kire emlékeznie. Akik meg maradnak, és elraktározzák a közöseket, tudják, hogy nekik hosszú ideig életben maradunk a halálunk után is. Nem tudom, mi a halál, de nem is akarom tudni. Arra se akarok gondolni, hogy be kellett következnie, mert az élet véges. Gyűlölöm azokat, akik képesek ezeket a szavakat közönyösen kimondani. Vagyunk, voltunk és már nem leszünk. Hogy képes a világ tovább működni, ha mi kilépünk belőle?
Anyukám! Nem lettél nagymama, anyós se, és mindkettőt őszintén sajnálom. Nálad jobbat sose találtunk volna. De még reményem sincs arra, hogy majd lesz férjem, nemhogy gyerekem. Fáj a szívem, mert nem láthatod, ahogy a kicsim repül feléd, vagy pimaszul azt mondja nekem, hogy mama kedvesebb és nem szigorú, mint te. Az esküvőmet se mulatsz, és nem veled fogom kiválasztani egyszer a ruhát. Talán soha nem is fogom, de ha igen, nem hagylak ki belőle. Hidd el, ott leszel velem, és meg foglak kérni, hogy segíts. Biztos vagyok benne, hogy találsz rá módot.
Hogy hogyan bírjuk ki nélküled, fel nem foghatom. A nap süt, apa nincs itthon, ahogy máskor se, a hugi meg ki tudja, hol csavarog. Nem áll szóba most velem, a hagyjál béként képes tízszer is a képembe üvölteni. Pedig csak annyit kérdeztem tőle, akar-e enni valamit.
Mindig sürgetem az időt, most is. Várom a nyarat, a vizsgaidőszak végét, hogy elmenjünk Horvátországba, de most még inkább szeretném, ha egy évvel öregebb lennék. Túl akarok lenni a születésnapodon, a karácsonyon, mintha így megspórolhatnám a fájdalmat. Képzeld, egyelőre nem tudok sírni. Ez megrémít. Abbahagyom, mert sírás nélkül is borzalmasan érzem magam.
Szeretlek.
Lulu
A hugi nem jött haza első éjjel. Nem hívtuk a rendőrséget, mert azt üzente, megvan, csak egy barátjánál alszik. Apa nem ivott egy kortyot se vacsora után, előtte se. Fakó arccal bámulta a padlót, és azt a kérdést tette fel nekem, amit sose lett volna szabad hallanom:
– Szerinted hamvasztást szeretett volna vagy koporsóst?
Nem hibáztattam. Egy gyerektől ezt kérdezni, még ha felnőtt is már, kemény dolog. De az is lehet, hogy szüksége volt valakire, akihez szólhatna.
Ekkor kezdtem el végre sírni, és annyit dadogtam, hogy az előbbit. Már tudtam, hogy a halál véges és visszafordíthatatlan, a temetés teszi fel az az i-re a pontot. Bár sose lenne! Bár túllenénk rajta! Bár…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
