Anna nyugtalanul forgolódott egész éjjel. Várta a motoros kirándulást, de tartott is tőle. Megbízott Ricsiben, de azért a motor az motor, mondta magának. Azon sokkal sebezhetőbb az ember. Eszébe jutott volt férje, és belesajdult a szíve. Mintha nem is ebben az életben lettek volna egy pár. Vajon most mit szólna a választásaihoz, tetszene-e neki a másik Ricsi vagy inkább Márkot kedvelné? Természetesen, ha élne, egyiküket se, és neki se jutna eszébe másokkal foglalkozni. De ott, ahol most van, valószínűleg nem érdeklik földi dolgok. Vajon tud-e fájni a lélek, tette fel magának a kínzó kérdést.
Végül fél hatkor kibújt az ágyból, megfürdött, hajat mosott, leborotválta a lábát, és úgy döntött, reggelizés után felhívja Márkot, hogy megtudja, hazaengedik-e. Kicsit szégyellte magát ezért a kétkapus játékért, pedig nem is volt ez igazán két kapu, mert Márk nem akart tőle semmit. Hogy a szíve mélyén mit gondolt, Anna nem tudhatta.
Betett a kenyérpirítóba két szelet kenyeret, mire ráébredt, hogy nincs mit rátennie. A hűtőben csak májkrém és egy szem paradicsom árválkodott. Így melegített májas lett a reggelije teával és paradicsomszeletekkel. Remek háziasszony vagyok, gondolta csalódottan. Olyan, aki minden nap elfelejt bevásárolni. Mi lesz, ha majd vendégül látja a beteget? Mit mond neki? Á, ma nem kapsz enni, mert semmi sincs itthon? Kora reggel mégse lehet pizzát rendelni. Épp amikor nyelte le az utolsó feladatot, megcsörrent a telefonja.
– Jó reggelt! Az invalidusok kórházából tetszett hívni? – kérdezte nevetve.
– Onnan hát! Van egy rossz hírem, babám! – felelte Márk nevetve, de nem boldogan. – Az orvosom szerint még egy napot bent kell maradnom.
– Még egy napot? Azon mi múlik?
– Ne tőlem kérdezd, egyszerűen azt mondta dr. Solymossy, hogy maradjak veszteg, és holnap még egyszer rám néz, aztán mehetek isten hírével.
– Mondott valamit, hogy miért?
– Dehogy mondott. Úgy kezelnek, mint egy kiskorút. De nagyon elegem van már a fekvésből. A hátsóm laposra nyúzta az ágy. Mozogni akarok.
– Te tényleg rosszabb vagy, mint egy gyerek. – Anna felnevetett és szájába tömte az utolsó falatot.
– Na, mondja az, aki habzsolva eszik, és alig tud beszélni közben. Bejössz ma? Halálra unom magam. Minden újságot kiolvastam, a telefontól kifolyik a szemem. Jó lenne, ha itt lennél, és szórakoztatnál.
– Marcello…Én nem vagyok a te privát színházad. Ejnye, már! Ne haragudj, de ma nem megy.
– Ugyan mi lehetne fontosabb nálam? Hisz itt fekszem árván!
Anna úgy nevetett, hogy könnye is kicsordult.
– Mindig tudtam, hogy szeretsz mártírkodni, de hagyd abba! Ma más dolgom van, de ígérem, érted megyek holnap.
Márk hallgatott. Tudta, hogy valami nincs rendben, pontosabban rendben van, de a dolgok nem az ő kedve szerint alakulnak.
– Jól van, nem megyek sehová, ígérem, megvárlak! – mondta végül tettetett vidámsággal. Valóban elfogyott a türelme, és azt nem akarta megmondani a lánynak, hogy hazamenni se tud, mert már nincs otthona.
Anna jól ismerte ezt a hangot. Márk titkol valamit előle, de nem hibáztatta. Ő sem volt őszinte.
Miután letette a telefont, enyhe hullámokat sütött a hajába, előkereste kedvenc farmerét, és egy vékony, fehér pulcsit vett fel hozzá. Kifestette a szemét, és mikor végzett megállapította, hogy régen ragyogott már ennyire. Volt a nap ígéretében valami különleges. Nem a nagymama meg a lekvár, hanem az érzés, hogy azzal a fiúval lehet, aki egyre közelebb került a szívéhez. Észrevétlenül történt mindez, de egyre kevésbé bánta.
Ricsi tíz előtt két perccel meg is érkezett, és amikor meglátta a feléje közeledő lobogó hajú lányt fekete bőrdzsekiben, füttyentett egyet.
– Tyűha, baromi csinos vagy! – mondta és szeme vágyakozva pihent meg a lány arcán. Anna zavartan elpirult.
– Köszönöm! Csapjunk a lovak közé, amíg el nem veszítem a bátorságom.
– Nem kell félned, nem megyek 300-zal, tudom, hogy értékes csomagot szállítok.
– Ezt a dumát! – kacagott a lány, és nyúlt is a feléje nyújtott bukósisakért, ám az jutott eszébe, a fenének sütötte be a haját, úgyse lesz értelme.
Felült Ricsi mögé, aki beleborzongott, amikor a lány átkarolta a derekát. Gázt adott, és pillanatok alatt kifelé tartottak a városból. Anna meglepődött azon, hogy nem is fél. A zöldellő dombok látványa, amelyek mellett elhaladtak, feledtette vele a mindig zsúfolt nagyvárost, a tolakodó tömeget, és az járt a fejében, hogy motorozni valóban egyenlő a szabadsággal. Ricsi dzsekijének fantasztikus illata volt. Bőr, parfüm és némi dohány, és ettől az egésztől még férfiasabbnak tűnt az étteremtulajdonos, aki úgy látszott, otthon van a motorok birodalmában is, nemcsak a repülőkében. Harminc vagy ki tudja hány perc múlva bekanyarodtak a Pilisborosjenőre vezető útra. Az Ezüsthegyi úton már lassított Ricsi. Legszívesebben meg se állt volna, annyira élvezte a lány testét. Az is benne volt, hogy ezer éve nem volt nővel, de nem ez volt a fő szempont. Anna kellett neki, őt akarta mindenáron. Jó értelemben. Ha van olyan pillanat, amikor az ember megérzi, ki kell neki élete hátralévő részére, akkor neki elérkezett, bár ki nem merte volna mondani.
Egy kis elegáns, fehér, lak előtt álltak meg, ami nem tűnt olyan háznak, ahol egy vénséges anyóka lakik, aki lekvárt főz szabadidejében. Takaros porta volt, de köze se volt a környék parasztházaihoz. Ahogy megállt a motor, már nyílt is a kapu, és egy csinos, ránctalan asszony jelent meg, akinek a korát nem lehetett megsaccolni. Lehetett hatvan, de nyolcvan is.
– Rikárdóóó! – kiáltotta. – Csakhogy ide evett a fene végre!
– Neked is szép napot, mama! – nevetett a fiú.
– Jaj, ne játszd itt nekem a jófiút, mert mindjárt nyakon csaplak! Mióta nem jártál már nálam? Van annak vagy fél éve is, pedig nem a Holdon lakom.
– Rendben, vettem az adást, de ne égess már ennyire! Szeretnék neked bemutatni valakit!
Az asszony ekkor nézett Annára. Szemében annyi kedvesség ült, hogy a lánynak azonnal mosolyra húzódott a szája.
– Fel mertél ülni mögé? – kérdezte elismeréssel. – Nagyon bátrak vagytok, ti fiatalok! Isten hozott nálam, Irma vagyok, ennek a széltolónak a nagyanyja.
– Jó napot! Nem kell ehhez sok bátorság. Megbíztam benne.
– És megérte?
– Mama, hagyd már békén Annát! Inkább vezess be bennünket!
– Rendben, értettem, alig értél ide, és már utasítgatod is vén nagyanyádat!
Azzal megfordult és korát meghazudtoló fürgeséggel elindult befelé.
A kőkerítés mögött gyönyörű pázsit húzódott, a fal mellett hortenziabokrok virágoztak.
– Mesebeli hely! – kiáltott fel Anna.
– Tetszik nekem ez a lány – mondta Irma somolyogva. – Ugye kedves, nem azzal ijesztgetett téged, hogy lekvárt kell enned?
Anna úgy nevetett, hogy kicsordult szeméből a könny.
– Nem, nem nagyon! – mondta és Ricsire kacsintott, aki hálából, hogy nem árulta be puszit küldött neki.
– Íme az én kis kutricám! Kerüljetek beljebb! – Azzal kitárta az ajtót, és beterelte a fiatalokat.
Belül a ház úgy nézett ki, mint egy alpesi kunyhó. Minden fából volt, patikatisztaság ragyogta be, és enyhe levendulafelhő lengte körbe. Ilyen kellemes és otthonos helyen Anna még sose járt. Egy órát maradtak, de csak azért, hogy legyen idejük kirándulni a környéken. A nagymamával való beszélgetés, a ház meghittsége, mind-mind olyan emlékeket ébresztett fel a lányban, amelyekről azt hitte, rég elfelejtette őket. Az ő mamái nem voltak ennyire közvetlenek, de belőlük is áradt a szeretet, ahogy Irmából. Ettek pár pogácsát meg kókusztekercset, aztán Ricsi annyit mondott, menniük kell. Anna annyira jól érezte magát, hogy legszívesebben maradt volna még.
– Csodálatos asszony! – jegyezte meg, amint kiléptek a kapun.
– Imádom! Gyakorlatilag ő nevelt fel! – mondta Ricsi. – Sose lehetek elég hálás neki azért, hogy éveken át törődött velem. Amikor anya…- Itt elhallgatott. A lány nem merte megkérdezni, mi lett vele.
– Látszik rajta, mennyire szeret téged.
– Téged is azonnal a szívébe zárt!
– Én is megkedveltem. Lekvárt viszont nem adott.
Ricsi nevetett és átnyújtotta a bukót a lánynak.
– Ne aggódj, nem úszod meg. Legközelebb már úgy fogja beléd tömni, hogy a füleden fog kifolyni.
Legközelebb, gondolta Anna. Szóval lesz legközelebb. Ettől nagyon jó kedve lett. Nem messze a romoktól állították le vasat.
– Innen csak gyalog lehet, de megéri! – Ricsi megfogta a lány kezét, de mielőtt elindultak volna, hirtelen magához húzta és megcsókolta.
– Erre vártam egész úton! – közölte pimasz hangon.
– Én meg sokkal előbb! – replikázott Anna.
A fiú úgy szorította magához, ahogy eddig talán soha senki. Testének minden porcikája érezni akarta a lány testének melegét. Újra megcsókolta, majd eltolta magától.
– Mennünk kell, mert ha most nem hagyjuk ezt abba, akkor itt teszlek magamévá! – súgta a lány fülébe. – Annyira gyönyörű vagy!
Hogy valaki hallotta-e ezt a vallomást, nem lehetett tudni, de a lány szívének hangos zakatolása biztos elhallatszódott a völgy túlfelére is. Boldog volt. Olyan boldog, amilyen a másik Ricsi óta egyszer sem. Keze belesimult a fiúéba, és elindultak felfelé a díszromokhoz, amelyek valaha az egri csata filmjeleneteihez készültek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
