Azzal együtt, hogy változik a világ, társadalmunk is jelentős mértékben megváltozott az utóbbi időben. A mindennapok gyors váltakozása során gyakran megtapasztalhatjuk, hogy az emberek is miként alakulnak át. Az egyik legdöbbenetesebb a tolerancia eltűnése, de a türelmetlenség, a követelőzés, és a folytonos bírálat is annyira része lett az életünknek, hogy már észre se vesszük.
Alig pár évtizede nem éreztünk folyton késztetést arra, hogy megmondjuk a véleményünket kéretlenül. Azokban a régebbi időkben az emberek talán azért is voltak nyugodtabbak, mert a technikai fejlődés nem érte el őket. A telefon és az internet megjelenésével igen sokan jogot formálnak arra, hogy kimondják a gondolataikat, ami nem mindig előnyös sem számukra, sem másokéra. Egyre tapintatlanabbak és nyersebbek vagyunk, miközben elvárjuk, hogy velünk kedvesek és figyelmesek legyenek. Követeljük a jót, a törődést, a boldogságot, miközben kellemetlen módon beolvasunk ismerősnek, ismeretlennek, csak azért, hogy a fotelben királynak érezzük magunkat. Vajon mikor változott meg ez az ország ennyire? Nem, nem mondhatjuk, hogy máshol is hasonló a helyzet, hiszen akik gyakran időznek külföldön, netán éltek is, mind tudják, hogy más országokban nem szokás ily módon betolakodni mások magánéletébe, érzelmeibe, ahogy nálunk.
Durván követelőzünk, ha valami nem akkor történik meg, amikor mi szeretnénk, és megsértődünk mások igazságtalanságain, miközben a magunké kiszúrja a szemünket. Nem tudom, másnak is feltűnt-e már, hogy mindenki hiperérzékeny lett. Sokan nem értik a viccet, az iróniára ugranak, és képesek ökölre menni, ha meghallja az igazat, amit nem szeretnének. Miközben ujjal mutogatunk másokra, gondoljunk csak bele, Európa más részein is van mobil és létezik internet, de viselkedéskultúra is. A tiszteletnek a szikrája is lassan kiveszik belőlünk, és bárki bármilyen problémával fordul hozzánk, mi csak a magunkét hajtjuk.
Mindegy, hogy letettünk-e valamit az asztalra vagy sem, a nekünk ez jár szlogent szeretjük hangoztatni, pedig legtöbb esetben csak a szánk jár, és nincs érdemi mondanivalónk. Ma mindenki azt hiszi, hogy számít a világban, és ha a véleményét helyesírási hibák tömege mentén közli, akkor értékesebb lesz. Pedig lehetősége lenne eltitkolni a kellemetlen természetét vagy a hozzá nem értését. Számtalan alkalommal kapunk kéretlen frizura tanácsokat, vagy ötleteket fogyáshoz, házassághoz, főzéshez és az íráshoz is! Hiába hisszük, hogy ezekkel meg tudunk birkózni, vannak helyzetek, amikor az érthetetlen és ostoba kritika is számít és fáj.
Ideje lenne már kevesebbet gonoszkodni, várni türelemmel, ahogy régen tették az emberek: egy sorozatra, egy randevúra, egy üzenetre. Felgyorsult a világ, ez nem újdonság, viszont kellemetlen emberi reakciókat is hozott magával. Soha, egy korszakban sem voltak tökéletesek az emberek, okosak se feltétlenül, de igyekeztek ezen változtatni. Ma az ostoba a leghangosabb és legotrombább. A vélemény szabad, de ha kimondjuk, akkor azáltal is minősítjük magunkat, amit és ahogy közöljük. A ma emberének tükre igen homályos, mert még véletlenül se akarja meglátni benne a hibáit, ellenben a másokét azonnal észreveszi. Sokkalta gyakrabban, ahogy valaha. Rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e elnézőbbek, kedvesebbek lenni, hiszen azáltal lesz jobb hely a környezetünk, hogy találkozunk mosolygós emberekkel. Mosolyogni, udvariasan előre engedni a másikat nem ördöngösség, és nemcsak akkor kellene felfigyelnünk erre, ha nálunk mulasztják el.
Ha nem akarunk attól szenvedni, hogy félrelöknek, tolakodnak, savanyúan beszólogatnak, akkor mi se tegyük. Lehet, hogy sokáig nem tapasztalunk eredményt, de ha egyszer-egyszer igen, már megérte. Ebben a kis országban, ahol kevés nagy esemény történik, ami miatt a világ szeme ránk szegeződne, érdemes lenne úgy élni, hogy tudnak örülni az emberek. Ennek képességét veszítjük el mindinkább. Durván kritizálni, megkeresni a legapróbb hibát a másikban, közben unalmunkban gonosz kommenteket írni nem vall nagyszerű jellemre.
Lehetnénk mi egy csöpp ország lakói, akik arról híresek, hogy sugárzik belőlük a jókedv. Az öröm nem pénz és jólét kérdése. Gondoljunk csak Kubára, Görögországra, Brazíliára…Egyik sincs a leggazdagabb országok között, de lakóiból süt az élet szeretete, ahogy az olaszokból, spanyolokból, mexikóiakból. Pontosan ezért szeretünk ezekbe az országokba utazni.
Ha úgy érezzük, mindez lehetetlen, jusson eszünkbe, hogy egyesek képesek nevetni, miközben betegek, szegények és elhanyagoltak. Ha nekik megy, nekünk, az elkényeztetett nemzedéknek miért ne menne?
Kép forrása: Pinterest
