Levente menekül. Megfutamodik az első komolyabb problémánál. Nem azt ígértük egymásnak, hogy kitartunk? Nem arról szól a szerelem, hogy jóban-rosszban? Én nem értem őt. Persze, értem, de mégsem. Most miért kellett úgy döntenie, hogy elmegy? Tisztában vagyok a támadásokkal, azzal is, hogy Marcika is alaposan betett nekünk, de az ő lányai se különbek. Az én gyerekem legalább kicsi, és még nem fogja fel, mit csinál. A reakciója se okvetlenül természetes, anyámék vastagon benne vannak.
Remélem, boldogok lesznek, ha megtudják, hogy sikerült a tervük. Mert így kell ezt…Nekik okvetlenül bele kellett szólniuk, nehogy nekem jó legyen. Igaza lesz anyának, majd akkor lesz valakim, ha a fiam betölti a tizennyolcat, én meg a szöszt is pösznek mondom. Ők addigra ki tudja, lesznek-e, de ha igen, örömtáncot lejthetnek, hogy ismerkedni megyek.
Levente lányai se szeretik az apjukat, erről meg vagyok győződve. Ha szeretnék, nem magukra gondolnának önző módon. Különösen a nagyobbik. Lehet velem ordítozni, meg elmondani mindennek, de egyszer eljön az az idő, amikor majd megérti, mit tett.
A kisebbik se jobb, bár nála remélni lehet, hogy lehiggad.
Ezzel a szerelemmel azt hiszem, én végeztem. Nincs benne se erő, se spiritusz. A kihátrálás a legkönnyebb, meg az érts meg, majd meglátod, jobb lesz-duma.
Nekünk kell felvenni a kesztyűt, nem másnak. Egyre biztosabban érzem, hogy Levente meggondolta magát. Vagy gyáva, esetleg rájött, hogy nem szeret.
Rendben. Elfogadom, elengedem, menjen csak. Tőlem költözhet, ahová akar, én nem fogok randizgatni vele, nem vagyok tinédzser. Én jó életet, komoly kapcsolatot, közös terveket szerettem volna, nem pedig lopott órákat, mintha csak egy kis szeretőcske lennék. De ha ő így látja jónak, menjen isten hírével.
Esküszöm, Nóra a legnormálisabb. Nem esik nekem, nem rendez jelenetet, egyszerűen hagyja, hogy az események megtörténjenek. Ez tetszik.
Két okból cselekedhet így: vagy kivár, vagy nem szereti már a férjét. Az a nő, aki ilyen türelmes, nem sokat érez. Nekem mindegy, viszont kellemesen csalódtam benne. Ha nem ilyen körülmények között ismertük volna meg egymást, talán még barátnők is lehetnénk. Jó, ez ostobaság, csak megfordult a fejemben, hogy okos nő. De kiábrándult.
– Akkor jelentkezem, ha megvan a lakás! – mondta Levente és fél lábbal már kint is volt az ajtón. Ez fura volt, hiszen csomagostól, mindenestől akar keresgélni? Vagy tényleg hazamegy?
– Ahogy jónak látod – feleltem. Megölelt, de nem volt kedvem a karjai közt lenni. Nem ezt ígérte. Nem ez volt a terv.
Tudtam, hogy tudja, most nagyot zuhant a szememben. Mégse tett semmit, csak kisétált. Lehet, hogy Nórával egy cipőben járok? Még az is lehet, hogy van egy harmadik nő? Ma már semmin nem lehet csodálkozni.
Ahogy elment, teleeresztettem a kádat, beültem és zenét hallgattam. Amikor kiszálltam, kikapcsoltam a telefont, és aludtam egy jót. Teljesen egyedül voltam, ami ritka pillanat az életemben Marcika születése óta. Már-már az járt a fejemben, hogy nem is kell nekem senki, jó ez így, de be kell vallanom, hiányzott Levente. Nem játék ez a részemről. Nem holmi kalandocska, hogy ne legyek egyedül. Szeretem őt, és mindegy, hogy ő szeret-e vagy sem. Ha vége, túlélek, ha meg folytatódik, akkor résen kell lennem, mert elég nagy harcos vagyok ahhoz, hogy ne engedjem nyerni. Se őt, se senkit. A köztünk lévő kapcsolatban nem ő a legfontosabb, hanem én és a fiam. Hogy ez baj-e, nem tudom. Hogy jó-e, azt sem. Mindenesetre tény.
Reggel kipihenten keltem. Volt egy rakás nem fogadott hívásom, üzenetem, de nem érdekelt.
Levente azt írta, az irodában alszik, és hiányozni fogok neki. Remek. Hogy ez miért nem töltött el örömmel? Talán, mert nem hatott meg.
Amikor csengettek, meglepődtem. Ugyan ki lehet? Még csak nyolc óra, kávét se ittam meg rendesen. Kikukkantottam.
Életem legnagyobb meglepetése állt az ajtó előtt: Nóra. Kezében egy papírral.
– Jó reggelt! – mondta. – Ne haragudj, hogy így rád török, de szeretném, ha Levente mihamarabb megkapná és aláírná a válási papírokat.
– Ó! – mondtam őszinte csodálkozással a hangomban. Most láttam életemben először Levente feleségét. Nem mondhatom, hogy különösebben csinos volt, de az se, hogy nem.
– Úgy tudom, itt lakik – mondta tétován, miután én nem mondtam semmit az ó-n kívül. – Nem veszi fel a telefont, hiába hagytam üzenetet, nem reagált. Meg se nézte.
– Nem lakik itt – mondtam egyenesen a szemébe nézve. – Úgy döntött, jobb, ha külön leszünk, a lányok ellenségesek lettek vele. Ezt nem bírta.
– Értem – közölte, de látszott rajta, hogy nem érti. – A lányok? Mármint mindkettő?
– Zoé főleg. Bejössz? Megkínálhatlak egy kávéval?
Meglepődött. Nem erre számított, láttam rajta.
– Nem, köszönöm, sietek dolgozni. Azért itt hagyhatom ezeket? Úgyis találkozol vele a cégnél, nem?
Bólintok. Látom, hogy méreget, de nem mond mást.
– Akkor, szia!
– Várj! – kiáltok utána. – Biztos, hogy el akarsz válni?
Szeme kikerekedik.
– Igen. Ezer százalék.
– Megkérdezhetem, hogy miért vagy ebben ennyire biztos?
Elmosolyodik. Nem válaszol azonnal.
– Azt hiszem, erről veled nem beszélnék! – mondja és már el is tűnik.
Igaza van, minden elismerésem.
Csend lesz, és nekem az élettől is elmegy a kedvem, ahogy leülök a konyhában meginni a második kávém.
Kép forrása: Pinterest
