Bea úgy érezte, ő a legostobább ember a világon. Hogy lehetett már megint ekkora idióta?! Ott kacarászik a Mekiben, mintha nem tudná, hogy az edző milyen ember. Komplett elmebajosnak kell lennie annak, aki mégis igent mond neki, hiszen a napnál is világosabb, hogy szédíti. Tetszik neki, hogy nemet mondott nemrég, mert végre vadászhat. A többiek önként, dalolva vetik magukat a csapdájába, és a kalandot leszámítva. boldogok is, mert megvolt nekik a városka egyik legmenőbbje.
Vajon hány pofonra van szüksége egy nőnek, hogy kijózanodjék? Így ostorozta magát, de azt már sehogy se tudta kitalálni, hogyan lépjen vissza. Levinek nem mondhatta, hogy bocsi, mégse mennék, hiszen a vak is láthatta, hogy boldog, amiért az anyja velük tart, és attól meg pláne, hogy Tibor közelében lehet.
A fiúnak apára van szüksége, ezt be kellett látnia. Apára, de milyenre? A biológiai szóba sem jöhet, az edző se lenne a csúcsok csúcsa, rajtuk kívül meg senki nem jutott eszébe. Nem mintha ismerte volna a városi felhozatalt. Harmincezres városban előbb-utóbb minden potenciális jelöltre lecsapnak a nők. Eszébe jutott egy régi játék a múltból, amit apja hozott neki valahonnan. Egy bóvli, műanyag tó volt, és a halakat mágneses horgászbottal lehetett kiszippantani a helyükről. Na, épp olyan a városuk. A nők csak várnak, várnak készenlétben a helyi állóvízben, és a pasi, jelen esetben Tibor, csak odasétál, és minden erőfeszítés nélkül kivesz egyet a tóból. Se csali, se beetetés, csak az egyszeri próbálkozás.
A sors, a végzet, vagy nevezzük bárminek, azonban a segítségére sietett. Mintha tudta volna, hogy ideje közbeavatkoznia. Elkapott valami csúnya vírust, de olyan keményen, hogy fel se bírt állni, feküdnie kellett egész nap. Időnként erőtlenül kivonszolta magát a konyhába, ivott egy teát, evett egy pirítóst és már feküdt is vissza.
– Anya, nem tudnál meggyógyulni szombatra? – kérdezte Levi napjában kétszer.
– Édesem, szerinted? Nem azért fekszem itt, mint a mosott kaka, mert olyan jó.
– Ne beszélj csúnyán! – szólt rá a gyerek, de hangjában annyi szomorúság volt, hogy nem volt kedve vitatkozni vele.
– Majd elmegyek máskor! Nem dől össze a világ!
– De igen! – sírta el magát a kisfiú. – Nem akarom, hogy Zalán anyja jöjjön.
– Miért nem? Nem mindegy, hogy ki tölti az italt és viszi a pogácsát?
– Egyáltalán nem mindegy! Zalán amúgyis nagyra van magával, és ha ott lesz az anyja, még jobban nagyképűzik.
– Nagyképűsködik, nem?
– De, de mindegy. Nem leszel jobban, biztosan?
Bea kezdte elveszíteni a türelmét. Mielőtt azonban rámordulhatott volna, olyan köhögőrohamot kapott, hogy azt hitte, menten megfullad. Levi úgy megrémült, hogy kiszaladt a konyhába, eresztett egy pohár langyos vizet, és futott is befelé, de megbotlott a szőnyegben, és úgy hasra vágódott, hogy hatalmasat koppant a feje. Lett is rajta egy jókora púp, a pohár eltört, a víz szétfolyt. A lány hirtelen azt se tudta, sírjon-e vagy nevessen, mert úgy érezte, ez már mindennek a teteje. Ekkor még csengettek is. Előbb felemelte a fiát a földről, megtapogatta a fejét, és érezte, hogy a púp lesz ott a javából. Leültette a kanapéra, és szemével jelezte, hogy meg ne mozduljon. A csengő másodszor is megszólalt, de már erőszakosabban és hangosabban.
– Megyek már! – kiáltotta és erőtlenül kitámolygott.
Egy mogorva arcú futár állt az ajtóban és egy csomagot nyújtott felé.
– Nem rendeltem semmit! – közölte. A futár azonban nem hatódott meg. Inkább közönyösen végigmérte a lányt. Bea végignézett magán, és tudta, hogy ilyen pocsékul már ezer éve nem nézett ki.
– Nem? – kérdezett vissza az. – Kelemen Beáta?
– Igen – felelte tompán.
– Ez a Damjanich 16, nem?
– De.
– Akkor a tied! – Azzal megfordult és már ott sem volt. Bea állt, bambán utána bámult, és idegesen szorongatta a szürke zacskót. Mi a fene lehet benne? Ő tényleg nem rendelt semmit.
– Anya! – kiáltotta Levi. – Ki jött?
– Mindjárt én jövök egy zacskó borsóval! – nevette el magát. Becsukta az ajtót, majd valóban elővett egy félkilós zacskót a mélyhűtőből.
– Szorítsd a homlokodra, hátha nem nő ki az agyarad! – nyújtotta neki. – Jól vagy? Fáj valamid? Nem vágott meg a pohár?
– Fáj az eszem! – nyögte a gyerek, amikor a borsót nagy nehezen a homlokára helyezte.
– Az nem, te lüke! – simogatta meg. – Ne mozdulj, amíg össze nem takarítom a szilánkokat.
Azzal ledobta a csomagot, és kivánszorgott a seprűért. Az ő „esze” is majd szétesett, de meg kellett csinálnia. Feltörölte a vizet, a fiára pillantott, aki úgy feküdt az ágyon, mintha halálos sérülés érte volna. Tipikus férfi, gondolta szeretettel.
– Jobb már? – hajolt hozzá és megpuszilta.
– Jobb lenne, ha nem lenne ilyen hideg! – hangzott a keserű válasz.
– Szorítsd inkább!
– Anya, milyen csomagot hoztak? – faggatta tovább a fiú, amiből Bea azonnal tudta, hogy akkor nem lehet a baj, ha ennyire kíváncsi.
– Feküdj csak! Mindjárt kinyitom!
Azzal a zacskó után nyúlt. Minden óvatoskodás nélkül tépte fel, és azonnal látta, hogy nem neki küldték. Ha igen, akkor hatalmas tévedés lehetett. Egy harmincas számmal ellátott mez volt benne, sötétkék, Messi felirattal.
– Ez az enyém? – pattant fel Levi, ledobva a borsót. – Messi! Hűűűűű!
– Gondolom, mert nem az én méretem! – Tényleg nem az volt.
– Atyagatya! – kiáltott örömében. – Tibi bá is ezt szokta mondani! – tette hozzá sietve. – Felvehetem?
Választ nem is várt, és már bújt is bele. Pontosan az ő mérete volt. Bea a zacskó után nyúlt, belekukkantott, megforgatta, de abban nem volt egy fia papír se, amelyből kiderült volna, ki küldte az ajándékot.
– Ki küldhette? – nézett az anyjára. – Biztosan nem te vetted?
– Nem, kicsim, és fogalmam sincs kicsoda.
– Nekem van tippem.
– Tényleg? Mondd! – Bea kíváncsian várta, mit talál ki a fia.
– Szerintem a nyúl hozta.
– A nyúl? A futárral? – Erre mindketten elkezdtek nevetni. Levi szája fülig ért, mert az járt a fejében, hogy ilyen profi meze senkinek se lesz. Látszott rajta, hogy nem a kínai piacon vette a küldője. Márkás cucc, és ez a fiatal anyuka figyelmét se kerülte el.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
