Miközben felhajtok az autópályára, izzadt tenyerem megcsúszik a kormány műbőr bevonatán. Szétköltözésünk óta összesen háromszor láttam Balázst, talán ezért izgulok iszonyúan a közelgő találkozás miatt.
Amikor úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk az életünket, fogadalmat tettünk egymásnak; mi nem leszünk olyan elvált pár, aki az évek alatt elfojtott sérelmeit a másikra szórja, majd haraggal és gyűlölettel gondol arra, akit valaha mindenkinél jobban szeretett.
Nem sikerült.
A kudarc, amely természetes velejárója egy tízéves kapcsolat végének, felőrölt mindkettőnket, és a legrosszabb énünket hozta ki belőlünk. Ujjal mutogatás, nyaraláson vásárolt értéktelen, giccses nippeken való veszekedés, végül sértő személyeskedések, amelyek mélyen övön alul érnek célt.
Szóval mi is épp olyan idióta módon vetettünk véget a házasságunknak, mint a legtöbb ember. A barátok és rokonok meglepődött „Miért?” kérdésére, végül már mi magunk sem tudtuk a választ.
Talán, mert annyit dolgoztunk a válást megelőző években, hogy alig találkoztunk?
Talán, mert folyton halogattuk a gyermekvállalást, amit megalapozott vagyon és olyan egzotikus utazások után terveztünk meglépni, amelyekre sosem mentünk el, mert nem volt rá időnk?
Talán, mert nekünk is csinos budai lakást kellett vennünk az albérlet helyett, mint minden normális értelmiséginek, akkor is, ha belepusztultunk az önrész előteremtésébe és a jelzálog törlesztésébe?
Mindenesetre biztosan nem a szeretet és a szenvedélyes vágy hiánya miatt váltunk el. Balázs jól szabott, fekete öltönyös alakjának látványától még a bíróságon is megborzongtam, amikor kimondták a válást. Nem túl magas, nem vaskosan izmos, hanem egy klasszikus értelemben vett jóképű fickó. Rejtélyes, megnevezhetetlen kisugárzásától minden alkalommal csatasorban állnak a sejtjeim.
Vajon miért keresett meg épp most? – tettem fel magamnak ezredszer a kérdést. Egy hete írt nekem, közölni akarta, hogy Siófokra költözik, és megadta az új címét. Ez bevett szokás elvált házaspároknál? Közölni kell a régi társaddal, ha akkora volumenű változás következik be az életedben, mint egy lakhelyváltás? Bár az elvált nő szerep még teljesen új számomra, nem vagyok benne egészen biztos. De reménnyel töltött el…
Végül szó szót követett, hajnali kettőig cseteltünk. Elmesélte, hogy feladja virágzó ügyvédi karrierjét, visszaköltözik a Balatonhoz, és a Somogy Megyei Bíróságon fog dolgozni. Visszatér oda, ahonnan meglehetősen szegény félárvaként elindult, majd kemény munka árán a legjobbak közé küzdötte fel magát a fővárosi ügyvédek között.
– Kiégtem – felelte, amikor az okokra kérdeztem rá. – Emlékszel? Mindketten segíteni akartunk, de az életem már rég nem erről szól, hanem aljas és öncélú indokok által vezérelt, igazi konformista vált belőlem.
Emlékeztem.
Amikor megismerkedtünk, mindketten a Pázmányra jártunk; Balázs jogot, én pszichológiát hallgattam. Meg akartuk változtatni a világot, vagy legalábbis számos ember életét. Mit tettünk végül? Balázs pénzért és elismert karrierért adócsaló milliomosokat védett és mentetett fel a bíróságon, míg én egy budai luxusrendelőben beszélgettem unatkozó született feleségekkel, akiknek valójában nem szakemberre, hanem egy őszinte és értelmes barátnőre lett volna szükségük, helyette én játszottam ezt a szerepet borsos óradíjért.
Az autópályán közepes forgalomban, közepes sebességgel haladok tovább Siófok felé. Tartok a viszontlátástól, félek, miként tör fel bennünk az a sok fájdalom és harag, amely a házasságunk lejtmenetét végigkísérte.
Haragudtam Balázsra, mert a csodaszép szerelmünket feláldozta a munka oltárán, mialatt kokós bulikban eresztette ki a gőzt a többi ügyvéddel, akiket valójában nem is kedvelt. Haragudtam magamra, és a legnagyobb szakmai kudarcomnak tekintettem a vakságomat, mivel sokáig nem láttam, mekkora bajban vagyunk. Ha egy kliensemről lenne szó, már sorolnám a jeleket, az okokat és a párterápiás megoldásokat, de magunkat, kettőnket nem tudtam megmenteni.
Megremegek.
Az utolsó együtt töltött hetekben mindketten az önvád és az önutálat szakaszában tobzódtunk, a visszautat nemhogy nem találtuk egymáshoz, már nem is kerestük. Most pedig újra látni fogom Balázst, a bírósági terem óta először. A szerda éjjeli üzenetváltások során arra kért, ha van kedvem, menjek le Siófokra, mert talált egy dobozt tele az én holmimmal, szeretné visszaadni.
És most itt vagyok.
Lehajtok a pályáról.
Balázs az Aranypartra hívott, ezért a Szent László utcai parkolóban állok meg, onnan csak két újépítésű lakóépület között kell átsétálnom, mielőtt elém tárul a Balaton ragyogó türkizkék valósága.
Ezer éve nem jártam a magyar tengernél, pedig régen heteket töltöttünk az apósom széplaki otthonában, imádtuk a vizet, a napfényt és a felhőtlen, gátlástalan szeretkezéseket. Egymásnak estünk hajnalban a parton, gumicsónakban a tó közepén, és… Lefékezem a gondolataimat.
A sétányon jobbra-balra mozgatom a fejem, mire meglátom őt. Nem öltönyben van, hanem laza, térd felett érő vászonnadrágot és fehér teniszpólót visel, gallérja felér napszítta, kócos hajáig.
Ő is észrevesz engem, azonnal megindul felém. Miért vagyok ennyire ideges? A volt férjemmel találkozom, akivel egy évtizeden át megosztottuk a testünket és lelkünket egyaránt.
Elém érve megáll, bal karjában egy közepes méretű dobozt szorongat, némán mér végig, ahogy én is őt.
Lebarnult arcán felfedezek egy-egy szarkalábat, amelyek új szexepilek az arcán. Kék szeme fiatalkori ragyogásában úszik, az ismerős arcvízen kívül a szabadság illatát árasztja magából. A térdem elgyengült a látványától.
– Csodásan nézel ki, Adél – közli egyszerűen. – De sokat fogytál.
Valóban. A két ruhaméret mínusz az egyetlen válás-mellékhatás, aminek igazán örültem.
Balázs a Balatonnal szemben álló, krómacél padhoz kísér, mintha tudná, mennyire zseléssé vált a testem.
Nem beszélünk, mégis, annyi információ cserél gazdát közöttünk; a hátamat megérintő meleg keze, a pillantásunk, a szapora légzésem, a lényemből láthatatlanul áradó remény és vágyakozás. Megfogja a kezemet, mélyen a szemembe nézve szólal meg.
– Van itt valami, ami kizárólag téged illet, de az asztalon hagytad.
Beletúr a zsebébe, ismerős dobozt nyújt át. Nem kell kinyitnom, pontosan tudom, hogy a csodálatos, gyémánttal kirakott jegygyűrűm lapul a közepén. A szívem hevesen dobogva zakatol, mint a lánykérésemkor. Prágában álltam az Óváros téren, Balázs előttem térdelve nézett fel rám, én zokogtam, a turisták tömege éljenezve kántált…
– Miért épp most akarod visszaadni? – suttogom.
– Holnap megkérem valaki más kezét. Azt akartam, tőlem tudd meg, mert teljesen tiszta lappal szeretnék új életet kezdeni.
A kép forrása: Pixabay
