Amikor kilépett a nagy, díszes kovácsoltvas kapun, úgy érezte, mint akinek egyszerre adták vissza a szeme világát és a hallását: az agya sokkot kapott a rengeteg ingertől. A négyeshatos suhanása, a kéregető bácsi többhetes bűze, és a tavasz első melegebb fuvallata tizedmásodpercnyi idő alatt hívta vissza az életbe.
“Épp ideje volt…” – mondta magának, de szélsebesen el is öntötte a szégyen. “Nem tehetett róla. Ez így alakult… De végigcsinálták, együtt.” – korholta magát, majd elindult a Jászai felé. Egy sétára vágyott. Meg emberek érintésére és zajára. Meg csendre a fejében. Erre leginkább.
Cipője teljesen alkalmatlan volt a hosszabb távok megtételére, no de az elmúlt nyolc hónapban nem is tett meg egyszerre pár száz méternél nagyobb utakat. Ugyanennyi ideje nem sminkelt, nem volt fodrásznál, nem olvasott el egy könyvet és nem vett mást, mint ételt meg gyógyszert.
Most sem csábította el a sok színes, pompás kirakat – még a régi törzshelyére, a kedves kis reggelizőbe sem volt kedve beülni. Fásultnak érezte magát: olyan gépiesen és nehéz lábakkal gyalogolt, hogy fontolóra vette, hogy inkább visszafordul. Nagy volt a váltás a nyolc hónapnyi betegápolás után – mire kint kitavaszodott, bent a lakásban végleg télre forult. Anyja már nem bírta tovább a szenvedéseket.
Noémi, Noémiii! – rikkantott valaki. Azonnal hátrafordult, úgy, hogy még a nyaka is meghúzódott, de nem őt szólították, hanem valami fiatalabb nőt, aki éppen felküzdötte magát a tömött buszra. A kerületben, ahol anyja lakása volt, nem is ismerte senki, így furcsa is lett volna, ha éppen most, pont itt összefutott volna egy régi baráttal vagy volt kollégával. “Bár, mint tudjuk, kicsi a világ…” – zárta le magában a dolgot.
Visszazökkent a saját belső világába, és bandukolt tovább. Mire feleszmélt, a sziget bejáratánál tartott. Azt hitte, nagyobb örömet és felszabadulást okoz majd a séta, meg a tudat, hogy vége… vége a szenvedésnek.
Az első oszlopon, szemmagasságban egy rövid, nyers felirat “várta”: “Régi könyvek, antik tárgyak felvásárlása. Hívjon, házhoz megyek!” Sose figyelt fel még ilyen hirdetésekre… miért is figyelt volna? Egyke volt, apját nem is ismerte, anyja volt az egyetlen rokona, és egyben első elhunyt szerette. Hirtelen, maga sem tudta, miért, letépett egy telefonszámot a viharvert plakátról, és a zsebébe gyűrte. Aztán megundorodott magától… épp, hogy csak megvolt a temetés, még erőt se vett magán, és az agyának egy szeglete máris azzal foglalkozik, hogy anyja egykori tárgyaitól megszabaduljon?
A tavaszi madárcsicsergéssel teli levegőben még a futók is bátrabban és vidámabban szedték a lábukat… az egyikük majdnem elsodorta, bár igazából ő nem nézett körbe, amikor nekiindult a folyóvíz-nyaldosta lépcsők felé.
– Bocsánat! – kiáltotta a sportoló után, aztán, megfeledkezve a zsebébe tett cetliről, leült a kőre, és meredten bámulta a tovarohanó víztömeget.
Zsibbadásig ült a semmibe nézve, majd nehézkesen nekiindult, hogy legalább az állatkertig eljusson. Ott visszafordult, és az út másik oldalán ment vissza a villamosig. Érezte, hogy most nem lenne képes anyja lakásában aludni, így elhatározta, hogy a saját garzonja felé veszi az irányt. Ide több mint fél éve csak alkalomadtán szaladt be, szóval, nem volt se meleg, se tisztaság, a konyhaszekrényben pedig csak pár lejárt szavatosságú zacskó várta. Mégis jobb volt, mint a fájó emlékekkel teli körúti lakás, ahol csak a magány szorongatná.
Ahogy lehuppant a skandináv egyszerűségű miliőbe, rárogyott az a szó, amitől mindig is rettegett: árva. Aki egyedül, saját család és felmenők nélkül él a világban, az végtelenül, megváltoztathatatlanul árva.
“Az nem lehet, az ki van zárva.” – mondta ki félhangosan, és most először kezdett el motoszkálni benne, hogy megkeresi az apját, vagy mégis keres párt magának… de nem lehet, hogy ő árván éljen most már, amíg csak él.
Még mindig rajta volt a csinos kis piros kockás kabát, amelynek zsebéből most szinte kivilágított az apró fehér papíros. Kivette, és az asztalra tette. “Ezt is el kell intéznem, nincs mese.”
Bekapcsolta a tévét, magára húzott egy vastag plédet, és negyed óra múlva a stressz és a kimerültség erős kezekkel áthúzták Álomország kapuján.
fotó: Pinterest
