Még mindig rajta volt a csinos kis piros kockás kabát, amelynek zsebéből most szinte kivilágított az apró fehér papíros. Kivette, és az asztalra tette. “Ezt is el kell intéznem, nincs mese.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
“A zsenik átlátnak a káoszon.” – Misi az évek alatt teljesen magáénak érezte ezt a mottót. Otthonuk – egy szűk éve már csak otthona, de még mindig fantomfájások kínozták, ha éjjelente a franciaágy üres felére nézett – tele volt régi korok csecsebecséivel és értékes, fájó vagy szép történeteket hordozó könyvekkel. Néha hazavitte a munkáját, melyből egy évtized alatt kedves kis gyűjtemény növekedett.
Napjai kincsvadászattal és kereskedéssel, éjszakái önváddal, a szeretett nővel olykor-olykor kirobbant konfliktusok elemzésével és búskomorsággal teltek. Nem akart gyógyulni ez az orv elhagyatás okozta nyílt seb, így egyre inkább háttérbe szorult az otthon töltött idő, és egyre több lett a munkával töltött óra. Tulajdonképpen nem bánta: imádta a régiségeket, a családi anekdotákat, amelyekkel bőven megkínálták az elhunytak hozzátartozói egy-egy hagyaték felszámolásakor.
A szíve egy része a múltban élt: a lélekemelő, vagy éppen pikáns sztorik és a dédelgetett kincsek, zsebórák, eljegyzési gyűrűk érájában. Egy lélekbúvár biztos azt mondta volna erre: Misinek lezáratlan dolgai vannak a múltban, a felmenői között, ezért kalandozik a régi korok között magabiztosan és egy kicsit mániákusan.
De Misit ez nem zavarta, nem ment sem pszichológushoz, sem más orvosokhoz: az idő mindent meggyógyít, úgy volt vele. A telefonja volt majdnem az egyetlen modern eszköze – nem is tudta jól kezelni, állandóan elejtette, vagy elhagyta. Most sem tudta, hol csörög, csak azt, hogy valaki nagyon kitartóan keresi őt.
Végül megkerült: a zongora tetejét darálta a rezgő kütyü.
– Kovács Mihály vagyok. – mondta nyersen.
– Üdvözlöm. Én meg Kovács Noémi. Jó számot hívtam? Régiségekkel, könyvekkel foglalkozik, ugye?” – felelt Noémi ellenállhatatlanul kellemes és bájos hangján.
Mintha a névrokonság egyet jelentene az azonnali teljes harmóniával, olyan gyorsan és hatékonyan beszélték át a jövő heti koraesti találkozót Noémi anyjának körúti lakása előtt.
Misi egészen megnyugodva, ugyanakkor felvillanyozva folytatta a munkát. Ismeretlen melegség járta át Noémi búgó, de tiszta mondataitól. Egy percre el is kalandozott, meseszép nőt képzelve a hang mögé, aztán megrázta magát. Neki aztán lehet a világ legszebb nője is, teljesen mindegy. Romlott mind. És máris fojtani kezdte az a pár hónappal ezelőtti érzés… amikor a felesége higgadtan és határozottan összepakolt, és lelépett a mentorával Milánóba. “Ilyenek ezek. Ilyenek.” – puffogott magában, és ha már úgyis elrontotta a saját napját, hátrahagyta a munkát, vett egy elviteles kávét a sarkon, és kiment a Feneketlen tóhoz embereket nézni és agyalni.
Mielőtt hazament, még felugrott az apjához egy szokásos csekkolásra. Féltette nagyon az öreget, és nem érte be egy-egy telefonhívással: szerette látni, hogy az apjának van-e mit ennie, rendben vannak-e a gyógyszerei, elromlott-e valami körülötte… nem hiába, élete nagy részét együtt töltötték, ő nevelte fel Misit és adta át neki a régiségek iránti szenvedélyt és tudást.
Az apja épp rádiót hallgatott és olvasott egyszerre, alig hallotta meg a kopogást. Végül beengedte az öreg, és egy pohár vörösbor mellett kitárgyalták a köréjük sűrűsödő élet ügyes-bajos dolgait. Aztán elbúcsúztak, Misi pedig hívott egy taxit, mert semmiképp sem akarta ezt a szuper nyugis hangulatot elrontani holmi esti tömegközlekedéssel.
Bemászott a franciaágy megszokott felére, odasandított a másik, hónapok óta üres oldalára, majd sármosan borostás arcát a nagypárnába temette. Másnap hosszú napja lesz.
fotó: Pinterest
