„Bemászott a franciaágy megszokott felére, odasandított a másik, hónapok óta üres oldalára, majd sármosan borostás arcát a nagypárnába temette. Másnap hosszú napja lesz.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
“Meg kéne borotválkozni…” – dörmögte a tükörképének Misi, de az meg se moccant az utasításra. Nehezen indult a reggel, jó lett volna az ágyban tölteni azt a szokásos “még csak öt percet”.
Amúgy nem volt egy lusta ember, sőt. Munkáját mindig hatékonyan, akkurátusan és gyorsan végezte, és ez jellemezte a sportban is, amely közül mindig az egyedül végezhetőeket részesítette előnyben – és nyomta is rendszeresen és tudatosan.
Kicsit fura is volt a szemüveges “történelemtudós könyvmoly”, ezzel a szépen kidolgozott testtel. De őt, a céltudatos, de magányos farkast a mások véleménye vagy bírálata egyáltalán nem érdekelte. A borotválkozásról lebeszélve magát izmaira húzott egy szolid mintás kék inget, meg egy klasszikus színű és szabású farmert. Belenézett a tükörbe, de csak megszokásból – ő maga sosem látta dögösnek vagy jóképűnek magát – most meg, hogy elhagyta a neje, egyáltalán nem is érezte jogosnak, hogy néhanapján egy-egy nő az üzletben félreérthetetlenül “udvarolt neki”. “Selejt. Egy selejt vagyok, akit csak úgy lecseréltek.” – fogalmazta meg pár hónapja, amikor meglátta a felesége profilképét – vastag ajkai szerelmesen tapadtak a nála tizenöt évvel idősebb művész arcára.
A reggeli ébredés szagával és a sűrű pacsuli illattal tömött villamos aztán végképp életet vert belé, ennek ellenére, még mielőtt kinyitotta volna a kereskedést, vett magának egy elviteles kávét. A nap első órájában nem gyakoriak a vásárlók, így ilyenkor szánt időt a kávéra és a beérkezett kincsek szortírozására, tanulmányozására. Ez munka is volt, de fel is töltötte őt energiával. Szóval, ki nem hagyta volna semmi pénzért. A munkatársak is csak egy órával később érkeztek meg rendszerint, így volt ideje csendben és saját tempójában lendületet venni.
Úgy esett, hogy a szokásosnál kevesebben léptek be az üzlet hatalmas, teli üveg ajtaján, így a nap is csigalassan telt. Délután már egészen feszült lett, mert csak elkezdett motoszkálni benne, hogy most találkozik Noémivel, ezzel a kellemes hangú nővel, akit ő valami varázslatos személynek vizualizált – noha amúgy lehet, hogy csak egy átlagos nő, tetkókkal és cigivel – ettől a kettőtől irtózott, ha nőkről volt szó.
Meg amúgy is, hát nem mindegy? Bárhogy is néz ki, őt nem érdeklik a kapcsolatok, a szerelem vagy egyéb érzelmes marhaság. Megégette magát élete szerelmével, jobbat úgysem talál, szóval, innentől kezdve jöhet bárki, arra csak úgy fog nézni, mint egy velejéig romlott, megcsalós némberre.
Annyira belefeledkezett a nőgyűlölő gondolatáradatba, hogy már csak azon kapta magát, hogy távozóban van, és nem adta át az üzlet kulcsait az aznap zárást végző beosztottjának.
– Ja, igen, bocsi, Ádám, itt vannak a kulcsok, a riasztót se feledd, holnap találkozunk. Most címre megyek, ha keresne valaki, telefonon elérhető vagyok – darálta egy szusszra, és már csukta is be maga után az ajtót. Késni semmiképpen nem akart, nem azért, hogy nehogy egy nőt megvárakoztasson, hanem azért, mert alapvetőnek tartotta a pontosságot, és kész.
A körúton beszélték meg a találkozót, a ház előtt. Azonban ott még nem várta őt senki. Az órájára nézett. “Ja, még van nyolc perc.” – lepődött meg azon, hogy ennyire gyorsan megérkezett. Nyolc perc nagy idő, éppen elég arra, hogy egy kicsit feltöltekezzen az emberek bámulásával. Szerette nézni az embereket. Milyen sokszínű a világ – zárta le magában mindig ezeket a nézelődéseket.
Ahogy bámult az egyik irányban, meglátott egy kék ballonkabátos, szemüveges, a fején barna kontyot egyensúlyozó nőt. Olyan volt, mintha egy akciódús film okoska asszisztensnője lenne, aki fejében tartja a legfontosabb tudásokat és nem fél használni, és a megfelelő pillanatban előállni vele, hogy a főhős meg tudja menteni a világot.
Megremegett a lába, mert a nő hirtelen egyenesen rá nézett. “Mintha olvasna a gondolataimban.” – fogalmazta meg magában Misi, de ebben a pillanatban a nő megállt előtte.
– Jó napot. Ön Kovács Mihály, ugye? Noémi vagyok, szintén Kovács – szólalt meg a tüneményes nő, azon az álomszép hangján, amit Misi már annyira vágyott újra hallani.
– Igen. Örvendek, asszonyom – szólalt meg zsibbadt ajkakkal Misi.
– Áh, kisasszony – vágott egy kis fintort Noémi, és a nagy vaskapu felé vette az irányt.
– Kisasszony – kattogta magában Misi, mintha ez lett volna a legszebb szó, amit valaha is hallott.
fotó: Pinterest
