Újrakezdők nyara – 4. rész

“Megremegett a lába, mert a nő hirtelen egyenesen rá nézett. “Mintha olvasna a gondolataimban.” – fogalmazta meg magában Misi, de ebben a pillanatban a nő megállt előtte.
– Jó napot. Ön Kovács Mihály, ugye? Noémi vagyok, szintén Kovács – szólalt meg a tüneményes nő, azon az álomszép hangján, amit Misi már annyira vágyott újra hallani.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

A belső udvar úgy is lenyűgözte, hogy igazából még Noémi látványától volt teljes transzban. A kis udvar nem csak tiszta és csendes volt, de élettel teli, zöld és buja. A mozaikos, tágas és visszhangos lépcsőházban Misi úgy szedte a lábát a nő után, mintha egy erdei tündért követne a fák oltalmazó sötétje felé. 

Mire felértek a lakásig, egészen kifáradt. Ennyi impulzus egyszerre? Öreg volt már ehhez. Pedig épp, hogy csak most tölti a negyvenötöt, mégis azt hitte, ennyi szépség, tökéletesség nincs is a világon. Ha hitt volna a szerelemben, azt mondta volna: ez szerelem első látásra. 

 
 

Anyja nyolc hónapig tartó haláltusája egészen felemésztette Noémit. Így, amikor végső búcsút vett az anyjától, egyszerre szabadult fel és marta a lelkiismeret, hogy így érez. Lassan lépegetett a gyász létráján, meg-megállva, és elidőzve egy-egy fokon. Nyilván észre sem vette Misit, ő is csak egy volt a gyászfolyamatban: egy idegen, aki megérinti, sőt magával viszi az anyja tárgyainak egy részét. Tudta, hogy ez az élet rendje, mégis, valahol nagyon fájt is neki. 

A lakás szemeiről már leszedte a komor szemfedőket, így a fény feltartóztathatatlanul táncolt be a hatalmas ablakokon. A takarító cég szuper munkát végzett, így minden csillogott… csak a szoba négy sarkában tornyosultak a dobozok. Külön az antik tárgyak, máshol meg a ruhák, a könyvek és az antik asztalka, amit el akart vinni emlékbe magához, csak még nem találta ki, hogy hogyan. 

– Ömm, ne haragudjon, hogyan szólíthatom, Kovács úr? – eszmélt Noémi, miután érezte, hogy túl nagy a csend.
– Misi. Szólítson csak Misinek, és, ha úgy könnyebb, akkor tegeződhetünk is – ajánlotta fel mohón a férfi.
– Ne haragudjon, Misi, de nem tudom megkínálni semmivel, esetleg egy pohár vízzel… mindent elpakoltam már – hárította el a tegeződést kategorikusan és egy kissé bunkón a nő.
– Köszönöm, a víz jó lesz – kedvetlenedett el Misi. 

Miközben a nő kiment a konyhába, Misi szeme megakadt a kis asztalkán hagyott könyvön. Az Aranyember. Az apjának is ez a kedvence. Szórakozottan belelapozott a kopott Jókai kötetbe. Az első oldalon pár kék cirádás betűsor hirdette az utókornak, hogy mikor, ki, kinek és miért ajándékozta oda.

– Tessék!
– nyújtotta felé a poharat Noémi.
– Köszönöm. Bocsánat, csak… kíváncsi voltam – hebegett Misi, mivel érezte, hogy tetten érték – Noémi nem véletlenül mentette ki azt az egy könyvet a nagy halomból, amiért ő ide érkezett.
– Ez az egy könyv, amit semmiképp nem adnék át Önnek. Felbecsülhetetlen értékű a számomra. Édesanyám kapta a szerelmétől. Én sosem ismertem az apámat, ezért jó arra gondolni, hogy anyámnak volt egyszer egy teljes, nőként megélt élete, és nem csak egy önfeláldozó, mindig dolgozó és engem mindig segítő énje… Na, látja, mennyit beszélek. Hadd mutassam meg az antik tárgyakat és a könyveket! – zárta le az érzelmes részt Noémi, hiszen nem ezért hívta ide Misit, ezt a régiségkereskedő idegent, hogy sírjon a vállán.

Misi óvatosan, maximális tisztelettel és figyelemmel nézte át a tárgyakat… Egy ilyen csodanő anyja biztos sok kincset rejteget… 

Egy óra múlva – jó, hát egy kicsit húzta is az időt – visszapakolta az egyik dobozba a különösen fontos, ritkaságnak számító értékeket, és megbeszélték, mikor találkoznak legközelebb a szállítás meg a pénzügyek miatt. 

Az utca zaja mindketejüket hirtelen érte: Noémi újra a gyász egyik bugyrából jött elő, Misi pedig a szerelem verméből evickélt éppen, amikor a sziréna meg a szmog arcul vágta őket.
– Ha mégis eladná az Aranyembert, megvenném. Édesapám is nagyon szereti – bökte ki Misi, pedig valami szebb búcsúzást tervezett…
– Semmiképpen. Akkor szerdán találkozunk. Viszlát!– futotta el Noémi szemét a könny, és, mivel nem akarta, hogy ez az ismeretlen férfi sírni lássa, sarkon fordult, és a kora esti hűvös szellőbe feszítve az arcát elindult a villamosmegálló felé.

Előző rész
Következő rész

fotó: Pinterest

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here