„Noémit elöntötte a forróság, és egészen szigorúra húzódott a szeme.
– A jövő hét nem jó. Majd beszélünk, oké? Köszönöm az estét – zárta rövidre a búcsút a nő, és a körúton nekiindulva, idegesen matatni kezdett a slusszkulcs után a táskájában.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Annak ellenére, hogy jól sikerült a találkozó – vagy, mondjuk ki: első randi -, és voltak egészen szívmelengető mondatok és pillantások, amelyektől még Noémiben is elindult valami Misi iránt, mindketten valami ismeretlen keserűséggel érkeztek haza.
Noémit hullámokban öntötte el az önvád és a szégyen, hogy édesanyja halála után ilyen hamar elkezdett “szórakozni”, találkozni valakivel, ugyanakkor bizsergette is a szívét az, hogy egy férfi ennyi magányosan töltött idő után kíváncsi rá, időt akart tölteni vele.
Misi szívébe az utolsó mondatok és Noémi tekintete karcolt mély sebet – érezte, hogy a jövő hét említésével valami nagyon fájó pontra tapintott… pedig ő mindent elkövetett, hogy Noémi kedvébe járjon, és tökéletes legyen az együtt töltött délután. De vajon mi lesz jövő héten? Mi zaklatta fel ennyire a nőt? Hogy fogja ezt ő kideríteni? Mit mondjon majd, ha legközelebb felhívja?
Ha tudták volna, hogy aznap éjjel éppen ugyanazt gondolják, és ugyanazt teszik, biztosan idegesen és hitetlenkedve nevettek volna, hogy ilyen nincs is… mindketten mosolyogva gondoltak a randi egy-egy mozzanatára, miközben nyakig betakarózva ugyanazt a csatornát bámulták… két különböző kerületben, egy-egy magányos kis lakásban. A Nagy Tervező fentről mosolygott… mert tudta, hogy ami meg van írva, az előbb-utóbb be is következik.
Az előttük álló hétvégét is hasonlóképpen töltötték, csak épp nem tudtak róla: pihentető és feltöltő, könnyed túrázás a közeli erdőben, tojásrántotta reggelire, este agyhalott sorozatok bámulása, hajmosás, és egy kis házimunka… Olyan volt, mintha lelkileg már teljesen össze lettek volna hangolódva…
A hét nehézkesen kezdődött. Misinek főleg azért, mert még mindig nyomasztotta a Noémivel töltött délután zárása… Vajon mi történhet most a nővel, ami ennyire zaklatottá tette? A temetés már megvolt… talán a hagyatéki, vagy a családtagokkal való egyeztetés fellege árnyékolja be ennek a kedves teremtésnek az életét? Nem tudta, csak abban volt biztos, hogy már nem bírja nélküle… muszáj felhívnia.
Mielőtt tárcsázott volna, gyorsan kiguglizta, milyen forró csokizók vannak Budapesten, mert azt tudta, hogy ha Noémi egy kicsit is nyitott lesz az újabb találkozóra, ő azonnal le akarja nyűgözni őt… mondjuk egy feledhetetlenül romantikus forró csokizással. Talált is egy kedves kis helyet – galériával, könyvespolcokkal, és megszámlálhatatlan féle forró csokival. “Klassz! Sosem gondoltam volna, hogy léteznek ilyen helyek.” – csapott az asztalra elégedetten, mire megcsörrent a telefonja.
Noémi volt az. A nő két napig töprengett azon, hogy vajon illik-e felhívnia egy pasit. Az anyja büszkeségre tanította, nem is futott ő soha senki után. Aztán most, hogy keserűen deklarálta, hogy ő már csak egy árva, magányos negyvenéves nő, úgy gondolta, nincs vesztenivalója. Megmondja Misinek, hogy nem akart olyan hevesen reagálni és bunkón elmenekülni a randi végén. “Ennyit megérdemel a fickó. Maximum nem veszi fel.” – summázta magában Noémi, és megnyomta a hívás gombot.
Misi azonnal felvette, és ideges örömmel le is rohanta Noémit:
– Szia, Noémi, hát, ilyen nincs is. Épp most akartalak hívni!
A beszélgetés könnyed volt, és miután gyorsan tisztázták is a dolgot, már a következő randi részleteit tárgyalták… A nőt egy kicsit idegesítette a felesleges titkolózás – miért nem lehet elmondani, hova mennek, hát ki tud így alkalomhoz illően felöltözni – de nem ellenkezett sokat. Ő is látni akarta ezt a jóképű könyvmolyt, aki ilyen kedvesen nyomul.
Másnap este elámulva nézett szét a faborítású, hangulatos fényekkel és retro ételfotókkal dekorált kis forrócsokizóban. Ő – még régebben – Pestre járt forrócsokizni, ide Budára még sosem jutott el… nem volt kivel, egyedül meg kinek van kedve…? Mindketten a galériát szemelték ki, volt is üres hely… egymással szemben kuporodtak le a puha párnás székekre.
– Én egy rózsás forrócsokit szeretnék – választott Noémi.
– Jujj, hát, akkor nem fogok könyörögni, hogy hadd kóstoljam meg. Nekem mit ajánlasz? – nézett huncut mosollyal Misi.
– Neked? A chiliset mindenképpen meg kell kóstolnod. De vigyázz, mert én könyörögni fogok, hogy hadd kóstoljam meg. Azt is nagyon szeretem- nevetett a nő.
Hamarosan nem csak a csoki gőzölgött forrón előttük, de a hangulat is parázslott. Finoman, de határozottan közeledtek egymáshoz – kezdték azt érezni, hogy nekik valahol közös sorsot írtak.
– Hamarosan zárunk – lépett oda hozzájuk egy hölgy, így szedelőzködni kezdtek. Az este már nem volt olyan hívogató, az utcán sétálgatva egyre hűvösebb lett… Misi így egy bátor pillanatában nagy tenyerébe fogta az aprócska, fázós női kezet. Így ballagtak egy ideig, amikor megszólalt Misi mobilja. Idegesen túrta elő a kütyüt – tudta, hogy ilyen későn csak az apja hívhatja, és ő sem véletlenül. Baj lehet.
– Muszáj felvennem… – szabadkozott gyorsan, és már hallózott is. „Igen. Ja, persze. Nincs semmi baj. Felmegyek, kikapcsolom. Igen, pont a környéken vagyok… ömmm. Na, tíz perc és ott vagyunk.”
Zavarodottan nézett Noémire, mert úgy érezte, ennek a randinak is ciki vége lesz – csak most miatta.
– Apám volt, itt lakik három saroknyira. Félrenyomott valamit a riasztón. Fel kellene mennem gyorsan, hogy kikapcsoljam. Nem gond? Utána hazaviszlek. Öt perc, nem több – hadarta idegesen. – Tudod, nekem csak ő van.
– Csak ő? Akkor neked megvan mindened. Nem vagy árva, mint én – szakadt ki Noémiből, és most ő fogta meg Misi kezét. – Mehetünk.
Az öreg Mihály résnyire nyitott ajtóval várta, hogy fia felérkezzen a gangra, és végre kiderüljön, ki az a többes szám, akit a fia önkéntelenül is megemlített a telefonban.
– Jó estét! – köszönt Noémi a félhomályból.
– Várjatok, felkapcsolom ezt a villanyt is! – motyogta az öreg, és mire visszafordult, Misi és Noémi ott állt a kis előszobában, szorosan egymás mellett.
– Atyaisten! – bámult rájuk megbabonázva a férfi.
– Nem, dehogyis, apa. Kovács Noéminek hívják. Ő pedig az édesapám, idősebb Kovács Mihály.
fotó: Pinterest
