Egy ideig még gyalogolt a tavaszi estében, kerülgetve a munkából hazafelé igyekvőket és a futókat, de hiába, nem szellőzött ki a feje… végül villamosra pattant, és kínjában kiszámolta, hány óra múlva látja viszont Noémit.
A sorozat többi részét itt olvashatod
Fél hatkor Misi a telefonja pittyegésére ébredt. Igazából ez így nem volt igaz – már éberen forgolódott, és a korai üzenet megváltásként érte: végre reggel van! A szokásos reggeli kómázás helyett most szinte tigrisbukfencet vetett a tus alá, majd egyszerre főzte le a kávét, állította fel a vasalódeszkát, és kapcsolta be a tévét, valami pozitív hírmorzsa hiú reményében.
Szentül hitte, hogy Noémi el fog jönni délután. “Valahogy érzem, hogy Noémi tiszta és őszinte… nem fog átverni.” – győzködte csalódott, nőgyűlölő énjét.
Annak ellenére, hogy korán kelt, mégis sikerült neki az utolsó pillanatban elindulnia. A sors azonban kegyes volt, és időben megérkezett: a kollégák és az első érdeklődők előtt beért, kávézott egyet és rendszerezett. Ez feltöltötte, és segített ráhangolódni a munkára. “Ma mindent időben el kell intéznem, hogy délutánra készen legyek, mire… mire újra láthatom őt…” – kalandozott el újra és újra a gondolata.
Ebéd után elvonult készülődni, fogat mosott, és a tükörbe is alaposabban belepillantott, amitől egy kicsit ideges is lett. “Te jó ég, mit csinálok? Én nem vagyok ilyen. Ez a nő elszipkázta az agyamat, és kifordított önmagamból. Hát kell ez nekem?” – mondta a tükörképének, és önkéntelenül is biccentett a fejével.
“Kell hát.”
A villamos üvegén át még jobban érezte a napfény melegét – igazán szép idő lesz a kiállítás utáni sétához, és a kávézó nagy üvegtáblái mögötti, szívet-lelket melengető kávézáshoz, summázta magában.
Kettőre bőven odaért, de a nő nem volt sehol. Egyre erősebben szorította a nyakát a piros ing – elfutották a régi emlékek, amikor a felesége összepakolt, és becsapta maga után az ajtót. “Még jó, hogy nem hoztam rózsát, most itt állnék vele, mint egy nyomorult. A csokit meg majd megeszem én. Pfuu, de nagy marha vagyok, hogy reménykedtem…” – dühöngött magában a járda repedéseit figyelve.
– Jó napot. Bocsánat, de nem találtam parkolóhelyet – csendült fel ekkor Noémi hangja. A piros kockás kabátkás nőnek olyan édes, okos kis feje volt, hogy Misi legszívesebben átkarolta és puszilgatta volna, sűrű bocsánatkérések közepette, hogy rögtön olyan rosszakat gondolt róla.
– Örülök, hogy eljött – préselte ki magából a mondatot, még mindig olyan idegenül érezve a magázódást.
Az aprócska kiállítóterem pár percnyire volt, és mivel a kis utcákon szinte egymás mögött tudtak csak haladni, nem is tudtak értelmes beszélgetésbe elegyedni. Egy átlag munkanapon, ráadásul délután kettőkor nem meglepő módon nem álltak sorok a Jókai kötetekből álló kiállításon. Picit zavaró is volt a nagy csend, bár a középkorú hölgy, aki fogadta őket, megpróbált láthatatlan lenni… de nem sikerült neki. Szóval, maradt a sugdosva beszélgetés Jókai angolra fordított sikeres és kevésbé népszerű művei kapcsán. Kölcsönösen meglepték egymást pár érdekességgel, információval. De még így is hamar végeztek – kedvesen búcsúzva a hölgytől, elindultak a kávézó felé, amit még Misi választott ki, amikor elhívta Noémit randira.
– Nyilván rájött, hogy nem véletlenül hívnak Noéminek. Anyám az Aranyember hősnője után adta nekem ezt a nevet – eredt meg a nyelve Noéminek.
Misinek persze nem esett le. Ő leragadt annál, hogy a nő neve azt jelenti: “gyönyörűségem” – nagyon szerette a nevek jelentését tanulmányozni, sok-sok névnek már betéve tudta a jelentését… és hát mi mást jelenthetne ennek a tüneménynek a neve, mint azt, hogy “gyönyörűm”?
Legszívesebben azt válaszolta volna: “Nyilván rájött, hogy nem véletlenül hívnak Mihálynak, mint Noémi szerelmét a regényben.” – de persze nem szólt semmit, csak udvariasan kinyitotta a nő előtt a kávézó hatalmas üvegajtaját.
Egy órán át itták a kávéjukat és egymás szavait. Noémi egészen megnyílt, Misi pedig egészen belehabarodott az eszes, de nem okoskodó, kedves, de nem mézes-mázas nőbe. Érezte, hogy legszívesebben örökre kiírná magát a mindennapokból, és egy nyugis, szerelmes életet kezdene Noémivel egy kis kunyhóban, valahol a Pilisben… vagy a Lupán.
Valahogy a nagy beszélgetésben elkoptak a hivataloskodó kifejezések, és áttértek a tegeződésre… ezért a búcsúzásnál Misi már így kezdte a mondókáját: “Hazakísérhetlek?” – köhintett egyet, majd idegesen zsebre tette a kezét, amely hirtelen megérintette a Noéminek szánt csokit.
– Ömm, köszi, autóval vagyok – mosolyodott el a nő.
– Jah, tényleg – nevetett idegesen Misi, és átnyújtotta a csinos csomagolású marcipános tallért.
– Ezt neked hoztam, csak…
– Elfelejtetted – fejezte be Noémi. – Semmi baj. Amúgy sem szeretem a csokit, csak az igazi sűrű forrócsokit. Más formában nem fogyasztom – hárította el Noémi az olvadt, deformált kis kedvességet.
– Akkor egyszer meghívlak egy forró csokira, volna kedved – nyomult újra Misi, mert érezte, hogy egy ilyen jól sikerült találkozónak kell, hogy legyen folytatása. – Jövő héten valamikor? – tette hozzá reménykedve.
Noémit elöntötte a forróság, és egészen szigorúra húzódott a szeme.
– A jövő hét nem jó. Majd beszélünk, oké? Köszönöm az estét – zárta rövidre a búcsút a nő, és a körúton nekiindulva, idegesen matatni kezdett a slusszkulcs után a táskájában.
Előző rész
Következő rész
fotó: Pinterest
