Újrakezdők nyara – 8. rész

“– Atyaisten! – bámult rájuk megbabonázva a férfi.
– Nem, dehogyis, apa. Kovács Noéminek hívják. Ő pedig az édesapám, idősebb Kovács Mihály.”

A sorozat többi részét itt olvashatod

Az öreg Mihály mindig is egy kicsit nyers fazon volt: ami a szívén, az a száján. Szóval, esze ágában sem volt elnézést kérni, amiért a késő este érkező idegen nő látványától elakadt a szava, és nem éppen kedvesen köszöntötte Noémit. 

– Na, de fiam! Ilyen gyorsan túlléptél Stefikén? Semmi kitartás nincs benned! – zsörtölődött zavarodottan, miközben az össze-vissza villódzó riasztóhoz vezette Misit. Bigottan hitt a hűségben, kitartásban, megbocsátásban, és hasonló ódivatú dolgokban, ezért remélte, hogy Misi és Stefi újra egy pár lesznek, a nő félrelépése ellenére…

 
 

Misi hamar orvosolta a problémát, visszaállította a riasztó rendszert, és befordult a kis konyhába, hogy legalább egy pohár vízzel megkínálja Noémit. Bár sejtette, hogy ez a kis figyelmesség már nem sokat nyom a latba: a nő biztosan megbántódott, és látni sem akarja többé. 

Noémi nagyot kortyolt a vízbe, majd megköszörülte a torkát, és az öreghez fordult:
– Ne haragudjon, hogy ilyen késői órán én is feljöttem ide. Nem így terveztem, de bevallom őszintén, nem szeretek ilyenkor buszra szállni, a fia pedig felajánlotta, hogy hazavisz… Ömm. Misi említette, hogy Ön is nagyon szereti Jókait… Édesanyámnak is a kedvence volt – próbálta enyhíteni a feszültséget valami közös témával a nő.
Mihály bácsi keze megremegett. “
– Volt? – kérdezett vissza, mintha Noémi mondandójában az lett volna a legfontosabb, hogy az anyja él-e még.
– Ömm, igen. Volt. Édesanyám ugyanis nemrég meghalt. Misivel épp féltve őrzött tárgyai és könyvei kapcsán futottunk össze… – folytatta kissé keserűen. 

Mihály hirtelen a nappaliba invitálta őket, ahol egy kicsit kényelmesebben foglalhattak helyet, és ahol megmutathatott pár könyvet, amelyre olyan büszke volt. Kattogtak benne a gondolatok, régi emlékek, mégsem találta a szavakat… és amúgy is, mi van, ha téved? Ezért inkább elkerülő taktikát folytatva elővette az Aranyember dédelgetett példányát, és odacsúsztatta Noémi kezébe.
– Ezt életem szerelmétől kaptam… – csuklott el a hangja az idegességtől.
Noémi belelapozott a könyvbe, majd a következő pillanatban összecsapta, és úgy tette le az apró dohányzóasztalra, mintha megégette volna a tenyerét.
– Valami baj van? – nézett rá meglepetten Misi, majd az öregre függesztette tekintetét, aki szintén úgy ült ott, mint aki szellemet látott.
– Tisztára olyan, mintha édesanya írta volna bele azt a pár sort… még a neve is stimmel – nyögte ki végül Noémi, az öreg arcát bámulva. – Nálam is van egy hasonló. Abban egy férfi kézírása található… és az aláírása…
– A te Mihályod… – mondta halkan az öreg. 

Noémi egy pár napja még hallani sem akart arról, hogy a héten Misivel találkozzon: élete első árván töltött születésnapján bele akart merülni az önsajnálatba… még jó, hogy mégis meggondolta magát, és felhívta… ki tudja, talán most fordul meg vele végleg a világ?

– Igen… Noémi, maga épp olyan gyönyörű, mint az édesanyja – rebegte az öreg, az agyába toluló gondolatokat és a szívét szorongató érzéseket próbálva feltartóztatni. 

Misi esze még stresszhelyzetben is elég jól pörgött, ezért, – hamar túllendülve azon az elképesztően lehetetlen gondolaton, hogy apja egykoron udvarolt Noémi anyjának, – egyetlen gyomorforgató szó fogalmazódott meg benne: tesók. A nő, akit szeret, kíván, és aki elrabolta az összes szabad gondolatát az elmúlt hetekben, az lehet, hogy az ő féltestvére.

Noémi agya is kattogott: lehet, hogy azért nem beszélt az anyja soha az apjáról, és azért élt teljes magányban, mert Mihályba volt szerelmes… a gondolat egyszerre villanyozta fel és borzasztotta el: ennyi év után végre talál magának családot – egy apát, akinek hiányát mindvégig érezte? Egy pillanat alatt félretette Misi iránt nyiladozó intim érzéseit, és csak egyre tudott fókuszálni: ki kell deríteni, hogy Mihály bácsi az ő vérszerinti apja-e. 

A három felnőtt félelmetes csendben ült percek óta, és az érzések tüzes létráján mászkáltak a menny és a pokol között. Misi csalódott volt és hányingert érzett, Mihály szíve kalapált, mert érezte, hogy elindult egy lavina, mely sok titkot magával ránt majd… Noémi pedig kíváncsian és boldogan várta, hogy vajon mi lesz ebből.

A döbbent csöndet Misi törte meg: “
– Jól van, apa. Mi ketten amúgy is elég jók vagyunk a múlt felderítésében, a dátumok, személyek felkutatásában… nyilván ennek is utána tudunk járni… hogy vajon Noémi a leányod-e? Nem igaz? – mondta Misi haragos szemeket villantva, nyomatékosan az apjának. – Az a helyzet, hogy én szeret… ömm, szeretném megtudni az igazságot Noémivel kapcsolatban. Mihamarabb. Ha nem mondasz el mindent, amit tudsz, akkor egy DNS teszttel fogjuk kideríteni azt, hogy mi testvérek vagyunk-e.
– Fiam. Ne emeld meg a hangodat… késő este van, és amúgy sem old meg semmit, ha kiabálsz. Ti semmiképpen nem lehettek testvérek, még akkor sem, ha kiderülne, hogy én vagyok Noémi édesapja… – mondta az öreg, mert érezte, hogy ezt az estét már nem ússza meg – borulni fog a bili, és hamarosan élete összes szennye itt fog hömpölyögni a lábaik alatt.
– Miért is vagy te ebben annyira biztos? – kérdezte csendben Misi, mert megérezte, hogy ahonnan ez a titok előkerült, ott több is van még…

Folytatás hétfő délután

Előző rész

fotó: Pinterest

 

 

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here