Erre a kérdésre a legtöbben csípőből azt válaszolnák, hogy természetesen igen, hiszen mindent megteszek érte, a javát akarom. Manapság éppen ezzel a mindennel van a legtöbb baj. Mindenki azt szeretné, hogy gyereke boldog és örömteli napokat éljen meg élete során. Szíve mélyén megkímélné minden rossztól, kellemetlen élménytől, gúnytól, bántástól, ami rendjén is van, hiszen nem jó látni, ha a gyerekünk szenved. Viszont az se jó döntés, hogy sokan úgy érzik, hogy tényleg burokban kell tartani a gyereket, és nem kaphat rossz jegyet, mert összeomlik, nem szólhat hozzá senki úgy, ahogy neki nem felel meg, nem nézhet rá valaki csúnyábban, mert nem azt érdemli.
A szülők jó része szerint egy napnak úgy kellene eltelnie, hogy rózsaszín felhőn ülve utazik az óvodás, iskolás, és közben csak kedvességet, szép szavakat és tömérdek dicséretet hall. Mint tudjuk, a valóság egészen más. Nem is olyan régen, egy másik világban még nem volt ilyen torz képe az embereknek a világról, vagy épp a gyerekek életéről. Pontosan tudták, hogy vannak és lesznek nehézségek, hogy találkoznak buktatókkal, visszautasításokkal. Manapság azonban a legkisebb probléma esetén is áll a bál, mondván az én gyerekemet ne sértegesse senki, az nem lehet, hogy nem ő a legszebb, a legcsodásabb és a legmenőbb. Ha ezt valaki nem látja, akkor az ostoba vagy vak.
Egyre nehezebb megértetni a ma emberével, hogy a szeretet nem azt jelenti, hogy óvja mindentől, hogy ne hagyja megélni az érzéseit, és hogy elengedi a kezét, hogy szabadon barangolhasson a virtuális térben, de ha sérelem éri, akkor kivont karddal a kezében vág utat a dzsungelben, hisz az a dolga.
Hányszor, de hányszor elhangzik, hogy amíg tehetem, én főzök rá, mosom a ruháit, nem kényszerítem semmire, amihez nincs kedve. Nekem csak az a fontos, hogy ő boldog legyen. Mert ha rám mosolyog, az nekem mindent megér. Ezután a kamaszkor beköszöntével az éppen minden kívánságot teljesítő szülők háborodnak fel a legjobban azon, hogy a tinédzser hátat fordít nekik, hogy még jobban követelőzik, vagy elmondja, igen kevés, amit adni tudnak neki stb. Jópáran még ekkor se kapnak a fejükhöz, hanem restellik, hogy nem futja nekik többre, és magyarázkodnak otthon lustuló, extra kívánságokkal előálló gyerekeiknek, ahelyett, hogy egyszer az életben nemet mondanának. Inkább sajnálkoznak, megalázkodnak, vagy hagyják, hogy fájjon a szívük, mert kicsikéjük hálátlan.
Az a gyerek, aki azt tapasztalta szeretet gyanánt, hogy sose kellett felelősséget vállalni a tetteiért, hogy nem volt feladata otthon, hogy nem beszélgettek el vele feddően a disznóságairól, ugyan honnan tudná, hogy később nem kiabálhat a szüleivel, nem mondhat rájuk rondákat, hiszen addig csúsztak-másztak, hogy kedvében járjanak?! Az ilyen szülőnek nehéz elmagyarázni, hogy akkor is szereti a gyerekét, ha vannak felé elvárásai. Nem korlátlanok, hanem olyanok, amelyek majd a későbbi életét szolgálják. Természetesen idővel egy fiú, egy lány se lesz elég jó majd később a kis királyfinak, királylánynak, elvégre hogyan is tudná teljesíteni össz vágyát? De még mindig előugrik lesből az anya, ritkább esetben az apa, aki megmutatja, hogy ő nem hagyja magára gyerekét, és ha kell állásinterjúra is elkíséri harminc évesen, egyáltalán nem szorgalmazza, hogy álljon a saját lábára, mert netán megsértődik, és majd nem beszél vele. Egyre több a szeretetért kuncsorgó szülő, aki fel se fogja, micsoda károkat okoz azzal, hogy nem hagyja békén a gyerekét.
A világon vannak jó és rossz történések. Vannak szerelmek, kapcsolatok, amelyek adnak, de olyanok, amelyek rombolnak. Ha nem hagyunk teret ezek megéléséhez, ugyanígy az iskolai kudarcokéhoz, vagy barátságok hullámzásához, akkor ne lepődjünk meg, hogy gyerekünk nem képes majd kezelni ezeket. A virtuális világ emojijai nem fogják segíteni abban, hogy hogyan kell megírni egy életrajzot, hogyan kell úgy fellépnie, hogy mondandója elfogadható és korrekt legyen, és hogyan kell úgy viselkednie, beszélnie, hogy figyeljenek rá.
Vajon mi történik ezzel a világgal, hogy úgy akarnak legtöbben élni, hogy nem adják bele magukat testestől-lelkestől? Mire számít a 21. század embere? Ki fogja majd helyette megoldani a gondjait, kiben lesz becsület, felelősségérzet és tisztesség? Mi lesz, ha majd a villanyszerelő megrántja a vállát, hogy bocs, de most nem sikerült jól a munka? Vagy az orvos, aki sajnálatos módon mindenféle álpontokkal került be az egyetemre, ahol nem sikerült jól teljesítenie? Hogyan állunk majd ahhoz, ha közlik, hogy sajnos a szerettünk műtét közben elhunyt, vagy épp a buszsofőr nem lesz a helyzet magaslatán, netán a mérnök mellészámol, mert épp elkalandozott, és a híd összeomlik?
A szeretet nem azt jelenti, hogy nem merünk NEMET mondani. Nem azt, hogy nem konfrontálódunk! Azt se, hogy önmagunkat annyira fontosnak érezzük, hogy nem hagyjuk leválni a gyerekünket. Nem szeretet az, ha nem nevelünk, ha nem szabunk határokat, ha nem adunk mankókat, ahelyett, hogy hátunkon vinnénk utódainkat.
A szeretet tud kemény és szigorú lenni, ha kell. Tud büntetni, de simogatni is. A szeretet figyel, óv, de nem kiskorúsít, vagy hiteti el, hogy mindegy hány éves vagy, szüleid nélkül nem vagy képes semmire. A szeretet elbírja a vitákat, a veszekedést, a hangos szót, de csak akkor, ha van mögötte gyengédség, és aki kapja, tudja, hogy érte kiabálnak vele, érte szabnak határokat, és a korlátokat miatta nem tolják ki a szakadék szélére. A szeretet, főleg a szülői, feltétlen, de ezzel együtt törődő, átható, és nem abban merül ki, hogy megmutassuk a közösségi oldalakon, milyen sok helyen vagyunk mi mintacsalád.
Nem fotók kellenek, amelyek egy pillanat hazugságát sűrítik össze, hanem valódi érdeklődés és gondoskodás. A gyereknek, tudnia kell, hogy a világ nem az övé, és nem is lesz soha, tehet bármit. Viszont mindenképp lehet egy olyan világ része, amelyben feltalálja magát, amiben otthon van, és ahol tud szeretni, mert megtanították.
Kép forrása: Pinterest
