Mielőtt felháborodva azt válaszolnánk, hogy persze, meg noná, és akinek így nem kellünk, az menjen a sóhivatalba, vagy tanuljon meg elfogadni bennünket, gondolkodjunk el a kérdésen mélyebben.
Természetesen mind arra vágyunk, hogy értékeljenek minket, a hibáinkat nézzék el vagy tolerálják a nevetséges botladozásainkat. Ez így van, amióta világ a világ, de ez mégsem ennyire egyszerű.
A 21. század az összes média adta lehetőséggel, közösségi oldalakkal legyenek azok fiataloknak vagy idősebbeknek szólók, mind azt sugallják, hogy nem vagy jó, ahogy vagy. Mindig soványabb, kövérebb, alacsonyabb, ráncosabb, öregebb, unalmasabb vagy a kelleténél. Ezért megmutatják neked, hogy mások milyenek: tudnak fogyni, amire te képtelen vagy, nem öregszenek, amire szintén nem vagy képes. Ha öregszenek, akkor is szépen teszik. Még a ráncaik is vonzók. Az őszes hajuk is szexis, dús, persze nem sárgás, ápolatlan és ritka, mint a legtöbb embernek.
Gyakorlatilag az emberek 95%-a kövér a közösségi oldalak szerint, szüksége van edzéstervre, motivációra és pár kattintással később egy tuti receptre, amely meggyőzi arról, hogy ami abban van az tuti bio, vegán, liszt -, cukor- és gluténmentes, mindezek mellett isteni és nem hizlal. Ha gömbölyded vagy, láthatsz olyan modelleket, akiken jól áll a szűk ruha, a bikini is, és a narancsbőrük egyszerűen nyaralni ment. Persze úgy dundik, hogy feszes mindenük, és a derekukra nem rakódik a zsír. Ha ez nem lenne elég, és legyintenél, hogy téged nem érdekelnek a külsőségek, pedig hogy a fenében tudnád ezt megtenni, azonnal jön egy celeb, aki két órával a szülés után visszakapta régi alakját. Te akkor még azt sem tudtad, fiú vagy-e vagy lány úgy fájt a gátsebed.
Tele van a net kiváló anyákkal, akik a babával tudnak tornászni, kirándulni és hegyet mászni.
Mindenki egy álomvilágot keres. Ebben a világban viszont nincs helye egy átlagembernek. A sebezhetőség, érzékenység, a sírás nem tartozik a média világának kedvenc témái közé. Ha meg is említik elvétve, mindenkinek kötelező erősnek és motiváltnak lennie, különben a földbe döngölnek.
Lehet-e ma valaki szimplán az, aki? Aligha. A körülötte élők talán elfogadják, nem ítélkeznek felette a nap minden percében, csak minden harmadikban, de megteszi helyette a televízió, a reklám-cunami és az internet. Már nem haragudhatunk órákon át, mert elérhetők vagyunk a messengeren, ahol nyaggatnak bennünket, hogy ne hisztizzünk. Nem tombolhatunk, hogy könnyebb legyen elviselnünk egy nehéz helyzetet, mert azt is azonnal degradálják.
Kik lettünk mi az utóbbi évtizedekben? Dróton rángatott Facebook és Instagram-bábuk (nem sorolom a TikTokot, Twittert meg a többit…), akik már nem tudnak létezni anélkül, hogy ne hazudnának maguknak egy másik személyiséget?
Már a profilképünk is hamis, ezer szűrőn megy át, mert az a cél, hogy elkápráztassunk másokat, akik szerint majd ragyogunk, fiatalodunk. Már mi magunk sem bírjuk elviselni azt az arcot, ami visszanéz ránk a tükörből. Mielőtt erre sokan felkapnák a fejüket, gondoljunk arra, hány arctalan embert ismerünk, aki nem titkos ügynök, de mégis megbújik egy kutya vagy egy virág képe mögött.
Akik vagyunk, az nem kell a világnak? Már nem süthetünk olyan piskótát, ami odaég? A beiglink, a karácsonyfánk csak magazinszépségű lehet? Tulajdonképpen igen. A legtöbb ember csak nehezen tud elhatárolódni a külvilág reakciójától. Nem is akar. Nincsenek titkaink és ezt fél lábon üdvözöljük.
Ki szeretne bennünket, ha valóban morcosak, undokok és zsíros bőrűek lennénk, ahogy az a valóságban van? Vajon akkor is kíváncsi lenne ránk valaki, ha elmondanánk, hogy nem használunk szempillafestéket, utáljuk a Balatont vagy műmelleket?
Valószínűleg sokan leszednék rólunk a keresztvizet. Nehéz a sorból kilógni. Még nehezebb azt mondani, hogy én nem akarok hosszú, sima hajat, mert minden tininek az van. Vagy gyűlölöm a megdöntött fejű profilokat, mert aki csúnya, az akkor is csúnya, ha repülőről fotózzák. Uram bocsá’, csúnyának lenni eleve bűn. Ugyanilyen nagy bűn enni, hízni és öregedni.
Mit adhatunk a mai világnak magunkból, ami igazán mi vagyunk? Őszinteséget? Becsületességet, netán szerénységet? Nehezen. Két utóbbit aligha, mert nem erény, az őszinteség pedig csak elméletben az. Nem a durván kimondott szavakra gondolok jelen esetben, hanem az egyenes beszédre. Miért nehéz ma elfogadni és tisztelni valakit, aki az ami? Mert nem világhíres focista, színész, pillanatokig tartó énekes jelölt, alkalmi sztárocska vagy felfújt szájú kacsalány?
Mindegy mi, csak ne legyen az, amiből sok van, amire támaszkodunk, amire a mindennapokban szükségünk van: egy szorgalmas cipész, villanyszerelő, bolti eladó vagy földműves. Ne legyen olyasmi, ami akár lehetnénk mi is. Mi azonban nem akarunk ezek lenni, hanem egy művilág műbábuiként szeretnénk tapsviharban tündökölni olyan egyszerű dolgokért, mint a palacsintasütés, virágültetés vagy strandolás.
Ki fog szeretni és akarni bennünket, ha nem lehetünk a mai világ sztárjai? Kellünk-e még valakinek, ha nem leszünk ránctalanok, feszes fenekűek vagy festett hajúak? Szomorú válaszom van. Nem úgy néz ki, hogy igen. Viszont ezt sem menő bevallani, mert ha kimondjuk, biztosan jön valaki azzal, hogy nem vonzottuk be a jót meg a szépet és lám, ez lett az eredménye. Teremtő erőnk nulla és így forduljunk szakemberhez.
Így nem vallom be. És köszönöm, jól vagyok, fogytam tíz kilót meg sütöttem egy háromemeletes tortát éjjel kettőkor miután lefutottam a félmaratont.
fotó: Pinterest
