Vannak még véletlenek? – 2. rész

Az irodaház színtiszta kék üvegből készült és egy modern palotára hasonlított. A lépcsősor, amely felvezetett a recepcióhoz mozaik képekkel volt kirakva. Ez szokatlan megoldásnak tűnt, mégsem volt zavaró.

Az egyik vezető mellé kerestek amolyan asszisztens-félét, aki tulajdonképpen a jobb keze, életének eligazítója és egyben lótifutija is lett volna. A fizetés siralmas volt, de ígérték, hogy három hónapon belül felülvizsgálják. A hölgy, aki mellé kerül, ha beválik, nem volt öreg vagy kiégett, inkább amolyan úrinő, akinek derogál a teát is elkészítenie önmagának. Már az is meglepő volt, hogy megtisztelte a jelenlétével.  Lilla végigmérte és remélte, hogy nem ül ki az arcára a méla undor. Nem az ő világa volt a hely, de kellett egy átmenet, amíg rátalál önmagára.

 
 

– Valami ráragadt a papucsára – jegyezte meg a nő búcsúzóul. És valóban. A lehányt papucs nyomokban papír fecniket tartalmazott, amit nem vett észre, miközben Bogi szóval tartotta. Ekkor jutott eszébe, hogy nem is tudja a jóképű srác nevét, aki már magának tudhat egy csöppnyi csomagot.

– Igen – mondta, de nem merte beledörzsölni a puha szőnyegbe.
– Majd értesítjük – hangzott a sablon válasz.
– Alig várom – hazudta önfeledten és kicsattogott az épületből.

Túl jó lennék, én ezeknek, gondolta vidáman és megint csak eszébe jutott a srác és a kislány, aki majdnem hazavitte anyukának.

Két nap múlva felhívták és közölték, hogy övé az állás. Sőt a munkába járás költségét is térítik, tették hozzá.

Ezek nagy bajban lehetnek, gondolta a lány jókedvűen. Nem létezik, hogy ennyire lenyűgözte őket.

Mindez azonban nem volt fontos, az viszont igen, hogy végre lesz munkája, és fizetni tudja anyja kezelésének költségeit. A rák nem olcsó mulatság, de szerencsére túl voltak a nehezén. Inkább a megfelelő étkezés került sokba és a gyógyszerek, de Lilla fél veséjét is kivetette volna, ha szükség lett volna rá. Anyja egyedül nevelte fel, és ők ketten fantasztikus módon álltak egymás mellett minden helyzetben. A mellrákot még időben csípték el, és nem is kellett eltávolítani anyja bal mellét. Akármilyen nehéz is volt az elmúlt fél év, Lilla boldog volt. A betegségek gyorsan megtanítják az élet értékére az embert. Igaz, hogy belefogyott ebbe az időszakba, de nem bánta, mert anyja végre mosolygott.

Az első munkanap pontosan olyan sablonos volt, mint mindenhol. Csak kapkodta a fejét és tudta, hogy a felét sem tudja megjegyezni annak, amit kérnek tőle. Ezért csak fél füllel hallgatta és megnyugtatta magát: majd beletanul. Nem osztanak Nobel-díjat, ha megfelelő erőségűre főzi a teát.

A főnökasszony tűzről pattant, határozott nő volt, mégis volt benne valami érthetetlen lustaság. Nem is lustaság volt ez, inkább hatalmának fitogtatása. Nem volt rest kétszer elküldeni az új lányt a gluténmentes pékségbe, aztán megfelelő ásványvizet venni majd teát főzetett vele. Lilla tűrte a rabszolgamunkát, habár főiskolai diplomája többet sejtetett róla.

Két nappal később, amikor a lift felvitte a hatodikra, nem hitt a fülének. Gyerekhangot hallott a nő irodájából kiszűrődni.

Letette a táskáját és a nejlonzacskót, amiben a reggelijét hozta, és elindult kávét főzni, mielőtt megkérték volna rá.

– Anya, szinte soha nem kérek tőled semmit! – hallatszott ki az éles hang. Türelmetlenség és csalódottság fűszerezte.
– Tudom, drágám, de egyszerűen nem érek rá! Nem értem, hogy miért nem tudod az óvodában hagyni?
– Ma zárva vannak! Ügyelet sincs, de nekem el kell intéznem pár dolgot. Azt hittem, számíthatok rád.
– Ha előbb szóltál volna, talán… De így?

Lilla a papírfilterbe rakta a kávét és vizet töltött az üvegedénybe. Hosszú kávét készített, miközben az járt az eszében, hogy nem is gondolta volna, hogy ennyire kőszívű nagymama a nő, aki ezt a céget irányította.

Nem akart az ajtóra bámulni, amikor az váratlanul kinyílt, mégse bírta ki, hogy ne pillantson oda. A farmerkabátos barna srác arca nem ugrott be azonnal, lévén rossz arcmemóriája volt, de a kislányé igen. A hányós gyerek volt.

Apja lábába kapaszkodott, amikor még hallani lehetett, hogy utána szólnak bentről:

– Kifizetem a bébicsőszt, ha az segít!

Bogi abban a pillanatban megbotlott a küszöbben és elvágódott. A fiú érte nyúlt, de a kislány nem sírt, csak rámeredt Lillára.

– Az anyukám! – suttogta döbbenten.
– Ne kezdd! – rivallt rá Dani, aki nagyon mérges volt önmagára, amiért segítséget kért, pedig tudhatta, hogy az anyjára nem számíthat fizikailag, de pénzzel mindent kompenzálna. Az is átfutott a fején, hogy vajon akkor is ilyen lenne, ha nem Bogi lenne az anyukája, vagy nem ily módon szakadt volna rá a nagymamaság.

Ez azonban már sose derült ki, mert Bogi ott volt, és visszacsinálni már nem lehetett a helyzetet. Nem is akarta volna.

Amikor automatikusan leporolta a kislány nadrágját, mintha a puha szürke szőnyegen lett is volna egy porszem is, meglátta Lillát.

– Micsoda véletlen! – mondta. – Soha nem hittem volna, hogy itt futunk össze.
– Én sem! Látom, rendben vagytok! – válaszolta a lány.
– Igen, nagyjából!

A főnökasszony, elegáns ceruzaszoknyájában és magas sarkú bőrcipőjében akkor érte be őket.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten.
– Futólag – sietett a válasszal Lilla. –

Az asszony végig mérte, aztán fiára pillantott. Milyen szerencsétlen, gondolta. Minek kellett neki ez a gyerek? Tudta, hogy nincs igaza, mégis haragudott rá. Most itt van egymagában, alig huszonöt, még javában csajoznia kellene, erre ez a kis poronty ráakaszkodik. És persze megint ő a rossz, aki kimondja az igazságot!

– Tudod, mit? Van egy ötletem! – jegyezte meg erőltetett kedvességgel.  – Az asszisztensem elboldogul Bogival, amíg te elintézed a dolgaid, rendben?

Dani Lillára meredt, az rá, és egyikük sem szólt semmit.

– Ugye, nem bánja? – fordult a lányhoz.
– Nem bánja – szólt közbe a kislány. – Mondtam, hogy ő lesz az anyukám… Kis időre.

Lilla elnevette magát és bólintott.

– Örömmel – közölte. – Úgy látszik, tényleg nincsenek véletlenek.

Dani az órájára pillantott, majd hálásan Lillára mosolygott.

– Köszönöm! – kiáltotta. – Ha megjöttem, elmehetünk fagyizni! – tette hozzá, és már iszkolt is el, mielőtt az anyja bármit mondhatott volna.

Bogi megcsóválta a fejét és öregesen megjegyezte:

– Apa mindig siet.

VÉGE

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

1 hozzászólás

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here