Móric mihelyt látta, hogy Magda sietve távozik, érezte, hogy rosszul döntött. Felesleges volt udvariaskodnia, neki most nem Zsizsi mellett volt a helye, aki bár szívfájdítóan hasonlított Flóra, mégse ő volt. Flóra például sose nyalta volna le hosszan és közönségesen a kávés kiskanalat, ami akkor se lett volna illendő, ha közben nincs a szemében az a lényegretörő sóvárgás, amellyel őt bámulta. Sehogyan se tudta feldolgozni, miben reménykedik. Tényleg azt hiszi, egy pillanatig is remélni meri, hogy kellhet neki? Vagy fordítva. Amíg ő a testvérével élt, feléjük se nézett, állandóan csak telefonálgatott, és Amerikáról áradozott. Még a temetésre se tudott hazajönni, állítólag beteg volt. Ezt senki nem hitte el neki, mert jó esetben félholtan is repülőre kellett volna ülnie, de a rokonság vele együtt biztosra vette, hogy hazudik.
Zsizsi azonban nem volt az a magyarázkodós fajta, most se tette, viszont csípős nyelve bele-belemart sógorába.
– Látom, igyekszel új életet kezdeni! – mondta, miközben mélyen Mór szemébe nézett.
– Magda nem a barátnőm. Ismerkedünk.
– Aha, én meg láttam már karón varjút! – kacagott fel az asszony. – Mondjuk, szebb nőt is találhattál volna, a húgom ezerszer jobban nézett ki.
– Nem hiszem, hogy ez rád tartozik! Minden ember máshogyan szép! – hangzott a tömör felelet. – Miről akartál beszélni? Azt mondtad, el akarsz mesélni valamit…
– Igaz, majdnem megfeledkeztem róla, mert ezen a nőn járt az eszem, meg persze rajtad. Piszok jól festesz, a régi képeken nem néztél ki ilyen dögösen.
A férfi kelletlenül elmosolyodott. Rá nemigen szokta mondani senki, hogy dögös, ám elegáns és intelligens ember lévén sokszor megkapta, hogy sármos és vonzó, de csak a maga módján.
– Nem kell ezt tenned Zsizsi! – mondta végül, és segélykérően körbepillantott, de a pincér épp egy távoli asztalnál időzött, pedig szívesen rendelt volna egy felest vagy bármit, csakhogy ne rohanjon ki neveletlenül a kávézóból.
– Ugyan mit? Én csak az igazat mondom, de ti férfiak, főleg itthon, nem vagytok hozzászokva, hogy bókoljanak nektek. Leszámítva a hamvas harmincasokat…Apám, hogy azok milyen állati jó pasik! Hol voltak régebben, amikor én fiatal voltam?
– Talán az oviban!
A nő olyan hangosan kezdett nevetni, hogy kis híján a torkára ment a latte. Kacajára a pincér is felkapta a fejét, így végre Móric inthetett neki.
– Nem, drágám, annyira azért nem vagyunk ilyen öregek, mindenesetre a szakáll és a bajusz baromira jót tesz nekik. Nem dobnám ki őket az ágyamból! De téged se!
A férfi nem válaszolt. Úgy érezte, jobb, ha nem mond semmit, akkor talán abbahagyja ezt a nő. Ahelyett, hogy Magdával sétálna a városban, itt szenved, de ez az ára annak, ha valaki nem képes nemet mondani. Szerencsére nem kellett egy szót se szólnia, mert ott termett végre a pincér, és hozatott vele két konyakot.
– Szükséged is lesz rá! – somolygott Zsizsi. – Úgy látom, félsz tőlem, pedig nem harap a néni. Jaj, ne nézz így rám, nem vagyok egy utolsó rüfke, csak megmondom, amit gondolok. Ha tudni akarod, a drágalátos Flóra se volt szent, és ha tetszik, ha nem, ő se vetette meg az erősebbik nemet.
– Mindegy már, nem érdemes róla beszélnünk, hiszen nem tudná megvédeni magát. Az meg nem számít, hogy mit tett előttem. Ki várja el, hogy a másik szűzen várja, hogy megismerkedjenek?
– Ti férfiak olyan naivak vagytok. Vagy épp ellenkezője? Azt képzelitek, hogy titeket nem lehet megcsalni, mert akkora királyok vagytok? Tévedsz drágám, hatalmasat tévedsz!
A pincér ekkor tette le a két poharat és a két aranybarna ital szinte világított a hófehér asztalterítőn. Megköszönték, és Móric minden szó vagy koccintás nélkül felhörpintette az egyiket. Jólesően szétáradt dermedt tagjaiban az alkohol, és próbálta megemészteni, amit hallott.
– Te most a húgod emlékét sározod? – nézett a vele szemben ülőre dühösen. – Ebből mi hasznod származik?
– Én? Nem sározok én senkit, csak az igazat mondom. Azt akarom, hogy tudd, Flóra se volt szent. Meghalt, de ettől nem lett belőle szeplőtelen Szűz Mária. Megcsalt téged még a kapcsolatotok elején, de sose tudta elmondani. Párszor nekifutott, aztán gyáván elhallgatta.
– Már nem számít. Régen volt, ha elmondja, akkor is megbocsátottam volna neki. Szerettem. Ha megtörtént, bizonyára oka volt.
– Te aztán bolond vagy! Még fel se háborodsz? Neked nincs önérzeted? A szíved se fáj? Kezdetben még azt is mondta, hogy átpasszol nekem, mert már akkor nagyon bejöttél. Persze csak fényképen, de én meg tudtalak volna becsülni, nem úgy, mint ő, aki mindent és mindenkit megkaphatott. Ő volt a család kedvence, érte rajongott apa, én meg valahol léteztem a világmindenségben és ha lehetett volna, elfelejtettek volna a szüleink. Nem voltam elég okos és művelt…No, persze, mert apának csak ez számított.
– Sajnálom, hogy így látod. Ez azonban nem elég jó indok arra, hogy Flóra emlékét tönkretedd. A feleségem volt, szerettem, és különben se hiszek neked.
Zsizsi diadalmasan elmosolyodott, mintha számított volna erre a mondatra. A táskája felé nyúlt, és egy bordó bőrkötésű könyvet vett elő, amiről már messziről ordított, hogy napló.
– Íme a válasz a kérdésedre! Megtaláltam a régi házunkban. Ugye nem hitted, hogy az ilyesmit otthon őrzi az ember? Bizonyára kidobtad a legtöbb holmiját, ám ez megmaradt, amelyből azért kiderül, hogy a szent húgocskám megérte a pénzét.
Móric gerincén jeges rémület futott át. Mintha egy pillanatra visszakapta volna halott nejét, ám ez a viszontlátás nem volt a legálomszerűbb. Még mindig nem értette, vajon miért csinálja Zsizsi, de sejtette, hogy nem is fogja megmondani soha. Tény, hogy féltékeny volt rá, az is, hogy őt nem istenítették úgy a szüleik, ahogy a másikat, de ennyi idő távlatából nem volt értelme pocskondiázni az elhunytat.
Lassú mozdulattal átvette a könyvet, de nem nyitotta ki.
– Lapozz csak bele bátran! Nem lesz tőle bajod! Azt meg nagyon sajnálom, hogy a végén mégse passzolt le. Tudod, én értékeltelek volna.
– Már mondtad. Flóra és én jó házasságban éltünk. Mondhatsz bármit, én tudom, hogy szerettük egymást.
– Aha…És miért nem született gyereketek? Talán, mert nem volt hozzá kedvetek vagy időtök? Nem barátocskám, ő nem akart, és azzal kábított téged, hogy ráértek. Higgy nekem, ismertem őt eléggé.
– Azt hiszem, eleget hallottam! Nekem már nincs kedvem ehhez a beszélgetéshez. Azt mondd meg nekem, mit akarsz tőlem? Miért mondtad el mindezt?
Zsizsi elmosolyodott, és ez a mosoly hajszálpontosan olyan volt, mint a húgáé, és ő ezt jól tudta. Móric megrázkódott, mintha szellemet látott volna az asztal túlsó felén. Megfájdult a szíve, de úgy, ahogy mostanában soha.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
