Magda a kórházban tért magához, ahol hátulgombolós, fertőtlenítőszagú ingben feküdt, és amikor kinyitotta a szemét, csak a plafont látta, annyira alacsonyan volt a feje. Hallotta, hogy körülötte beszélgetnek, vagy valaki a telefonját nézte, mindenesetre emberi hangok voltak. Nem úgy tűnt, mintha a másvilágon lenne.
– Isten hozta a Föld bolygón! – szólalt meg mellette egy fiatal orvos, aki nem rég óta dolgozhatott, vagy túlságosan kölyökképűnek tűnt első pillantásra. – Nyugodjon meg, kórházban van, jó helyen!
– Kórházban? – kérdezett vissza bágyadtan. – És Billy?
– Nem tudom, kicsoda ez a Billy, de az jó jel, hogy emlékszik. Megmondaná a nevét? Nem volt önnél semmiféle papír, telefon se, így nem tudtunk értesíteni senkit.
Magda szeme egy pillanatra elhomályosult. Érezte fején a hatalmas kötést, de élt, és úgy nézett ki, hogy tudatánál van. Nem felejtette el kicsoda, és az is eszébe jutott, hogy Móric békésen alszik az ágyában, és ő még elérni se tudja. Csendesen válaszolt a kérdésekre.
Az orvos feljegyzett mindent. Azt is, hogy van egy virágboltja, amelynek Rose a neve, és az ott dolgozó lány bizonyára döbbenten vette észre, hogy ma Magda nem ment a nyitásra.
– Intézkedünk! Szólok a nővérnek, és hívja ezt a Renátát. Gondolom, fejből nem tudja a számát?
– Kaphatok egy pohár vizet? – suttogta a nő. – Mi történt velem? Tud valamit erről doktor úr?
– Csak annyit, hogy az utcán találták meg. Egy kutyasétáltató hívta a mentőt.
– Billy! – mondta megint a beteg. – A kutyám!
– Vele volt odakint, amikor megtámadták? Akkor biztosan elvitték a táskáját, mert semmit nem találtak a földön. Billy nem lett meg.
Magda bólintott és összeszorult a szíve az aggodalomtól, emellett rettenetesen fájt a feje, de azt mégis tudta, hogy nem volt nála semmi. Legalábbis nem emlékezett rá.
– Csúnya ütést kapott, de nem marad nyoma. Volt egy komoly agyrázkódása. Támadója nem volt elég erős, vagy ön volt túlságosan is az, így hamarosan jobbanlesz, pihenjen, küldöm a nővért! – Azzal megfordult, és zsebre tett kézzel kisétált.
Magda megpróbált feljebb ülni, de az ágy középen igen erősen megsüllyedt.
– Fusson neki újra! – szólt oda egy nő a másik ágyról. – Mind ilyen, de meg lehet szokni.
– Köszönöm – suttogta.
– Én ismerem magát, ha a doktor úrnak nem tudta volna megmondani kicsoda, én elmondtam volna. Voltam már magánál párszor. Szép virágai vannak.
Válasz nem érkezett, mert Magda még mindig azzal küzdött, hogy ne feküdjön vízszintesen, mert úgy érezte, akkor kiszakad a fejéből egy darab. Elesett? Vagy mi történt vele? Valahol a tudata mélyén érezte, hogy nem erről van szó. Hogy eshetett volna el? Megtámadták? Az orvos is ilyesmit állított, de ugyan kicsoda és miért? Ezer kérdés zakatolt a fejében, ami nem segítette nyugalmát.
A szemközti ágyon egy idős asszony feküdt, látszott rajta, hogy alig várja, hogy valaki szóba elegyedjen vele, ahogy az idősek legtöbbje. Mégse tudott mit mondani egy idegennek, amikor azzal se volt tisztában, hogy mi történt vele pár órával ezelőtt. A falra pillantott, és látta, hogy tizenegy múlt, ami azt jelentette, hogy nem kevés ideig feküdt tudata nélkül.
– Ismer engem? – kérdezte hosszú idő múlva, csakhogy ne tűnjön udvariatlannak.
– Persze, még a kutyáját is láttam már. Csúnyán fejbe vágta valaki!
– Ezt meg honnan tudja? – nézett rá döbbenten. Az öregasszony mindentudóan felnevetett.
– Hát a filmekből, honnan máshonnan? – felelte tudálékosan.
– Már azt hittem, látta…Vagy…
– Hogy láthattam volna, gyermekem, hiszen egy hete itt vagyok combnyaktöréssel! Már nagyon mennék haza, de ez a fiatal orvos csak halogatja. Azt kérdezi, hogy tán annyira jó nekem otthon? Mondtam neki, hogy itt senkinek se jó, és moslékot adnak enni, de kinevetett. A végén még lefogyok…
Magda bár nem volt fényesen, elmosolyodott. A szobatársára pillantott, aki vaságyastól volt vagy ötven kiló, de látszott rajta, hogy derűs természetét nem veszítette el a kilóival. Sejtette, hogy szóval fogja tartani még egy ideig, pedig szeretett volna gondolkodni, és tudni akarta, hogy Rena vajon rájött-e, hogy baja esett, vagy Móric kereste-e és nem csodálkozott-e azon, hogy nem hívja vissza. Egy pillanatig kívülállónak érezte magát ebben a helyzetben, és nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy az üzlet is romokban, ő is, és a kutya is eltűnt. Könnyei ekkor maguktól megindultak, és ha akarta, ha nem folyni kezdtek csúnya hálóingére. Még egy nyüves zsebkendő se volt nála, ezért kézfejével törölgette a szemét.
– Ne sírjon kedveském! Fiatal, és minden rendben lesz. Ha fel tud állni, adok magának zsebkendőt. Vizem is van, nézze, bontatlan, mert úgy látom, nem nagyon ér ide senki, hogy adjon.
– Megpróbálok elmenni érte – felelte és óvatosan felhajtotta a takarót. Lába rendben volt, nem tűnt el az éjjel, futott át a fején, szóval a teste egyben maradt. Lehet, hogy mégis szerencsésen megúszta az egészet?
Óvatosan oldalra fordult ültében, és meglepve tapasztalta, hogy egy textilpapucsot tett neki valaki az ágya mellé.
– Ne siessen! Biztosan szédül! Kapaszkodjon, és igyon, mert a végén még kiszárad! – hangzott az utasítás.
Valóban szédült, de meg tudott kapaszkodni az ágy végében, és ahogy felállt, egy pillanatra megfordult vele a világ, de aztán megszorította a vasat, és lépett egyet, majd még egyet. Bár gyengének tűnt, a lépések mégis sikerültek. Amikor megkapta a vizet, azonnal belekortyolt, és a zsebkendővel letörölte lassan csordogáló könnyeit. Nem az a nő volt, aki elhagyja magát, hogy sajnálják, most se akarta.
– Na, látja! Megy ez! – Az ősz hajú, töpörödött asszony elmosolyodott. – Gondoljon arra, hogy a rossz után jó jön…Tudom, tudom, hogy ez olcsó vigasz, de annak, aki kórházban van, minden vigasz elkel. És hogy felvidítsam, elárulok valamit!
Magda ivott még pár kortyot, és hálásan rápillantott. Azért is, mert nem engedte keseregni, és azért is, mert kétszer annyi idősen, mint ő, ennyi életkedv volt benne.
– Van telefonom! – mosolygott sejtelmesen a másik. – És ne higgye, hogy valami gagyi, az unokámé volt, ájfom, vagy mi! Odaadom, ha akarja.
– Istenem! – hangzott a válasz.
– Nem, csak Olga mama – vihogott amaz.
– Magda! – kiáltott fel ekkor valaki, akinek hangja hiányzott neki legjobban. – Megfordult és az ajtóban állt Rena Móriccal.
Olga mama szemérmesen elmosolyodott. Valószínűleg eszébe juthatott valami régről, mert szeme csillogni kezdett. Talán az ő Lajosa, akit már tíz éve eltemetett…Közel öt évtizedet éltek együtt, és soha nem volt dolga más férfival. Pedig Lajos se volt tökéletes…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
