Felállt, és elindult az asztalom felé. Tudtam, hogy megvet, hogy gyűlöl, de azt is tudtam, hogy ezt most nem fogja kimutatni. Nagy játékos volt, de én nemkülönben. Figyeltem, ahogy közeledik. Jóképűbb volt, mint valaha, sugárzott belőle a magabiztosság. Barna, hullámos hajába már vegyült egy-két ősz hajszál, de a női szíveket így is könnyedén megdobogtatta. Csak pár évvel volt idősebb nálam, úgy harmincöt lehetett, de arcára volt írva, hogy nem volt könnyű élete.
– William Jacob Montgomery – mondta azon a hangon, amelyet ifjúkoromban mindig örömmel hallottam. – Téged mi szél hozott erre?
Nem számítottam ilyesfajta üdvözlésre, ezért óvatosan nyújtottam felé jobbomat.
– Greg, cimbora, semmit sem változtál az elmúlt öt évben! – válaszoltam könnyed hangon. – Leülsz hozzám?
– Ha meghívsz ebédre, akkor szívesen – nevetett fel hangosan.
– Tom! – kiáltottam. – Mi lesz már azzal a kappannal? Meddig várjunk még?
– Sietek uram, sietek, légy még türelemmel! – válaszolta a fogadós. – Addig is itt a bor! Egészségetekre jóurak!
Letett elénk egy kupa bort meg két poharat. Töltöttem Gregnek és magamnak is.
– Igyunk az egészségünkre! – emeltem fel az egyiket.
– Ne arra! Igyunk arra, hogy a múltat nem feledjük! – mondta Barbár Greg, és le nem vette szemét a kardomról. Tudtam, hogy miért nézi. Tőle kaptam valaha. Nagyon értékes, különleges darab volt. Koccintottunk, és biztos voltam benne, hogy mindketten egyvalakire gondolunk ebben a pillanatban. Jane-re, az én halott kedvesemre, akibe mindketten szerelmesek voltunk gyermekkorunk óta. Jane olyan volt, mint egy törékeny, szőke angyal. Ellentétben más lányokkal, szeretett velünk játszani. Tudott fára mászni, habár egyszer, amikor leesett, hetekig nem találkozhattunk vele, mert Mr. Gilmore megtiltotta és korbáccsal fenyegetett bennünket, ha a közelébe megyünk. De ahogy múltak a napok, Jane kisírta a társaságunkat. Minden kalandban benne volt, pedig gyakran láttuk, hogy remeg a félelemtől. Gregory és én ilyenkor hősként védelmeztük. Azért sokszor nem a hős bújt ki belőlünk. Egy nap, amikor egy döglött patkányt találtunk a várfal tövében, rögtön tudtuk, hogy meg kell mutatnunk kis barátnőnknek. Greg ötlete volt, hogy csomagoljuk be. Belopóztam anyám szobájába és egy darab virágos rongyot csentem el a fiókjából. Még szalagot is találtam hozzá. Gondosan bepólyáltuk a tetemet, majd elindultunk megkeresni Jane-t. Az üreg diófa alatt babázott. Halkan dúdolgatott, amikor a közelébe osontunk.
– Idenézz, Jane, mit hozott neked apám a vásárból! – kiáltotta Greg. Mivel mi hárman olyanok voltunk, mint a testvérek, ez a kijelentés egyáltalán nem tűnt gyanúsnak. Máskor is kapott már ajándékot. Felnézett és naiv szemében felcsillant az öröm.
– Mutassátok! Biztosan baba! Végre nem lesz magányos Sophie! – És már nyúlt is a csomagért. Mi meg alig tudtuk visszafojtani a kitörni készülő nevetésünket. De összenéztünk és ünnepélyes arccal letettük elé. Nagyon lassan, óvatosan bontogatni kezdte. Három másodperc múlva sikítása betöltötte a környéket. A konyháról mind kirohantak a cselédek. Jane amikor végre abbahagyta, ránk nézett és csak ennyit mondott:
– Soha többé nem állok szóba veletek!
Felállt és sírva elrohant. Mi meg hangosan röhögtünk tovább. Ahogy a fiúk hasonló esetben. Amikor elrévedésem után Gregre vetettem tekintetem, már nem láttam benne a régi pajkosságot. Búskomor volt, és hirtelen mintha megöregedett volna. Mielőtt azonban bármelyikünk megszólalhatott volna, megérkezett a kappan. Hatalmas volt, de nem bántam, úgy láttam, Greg sem. Szótlanul estünk neki. A zsír lassan csordogált le a csuklómon. Finom, ropogós volt a hús, jól esett rá a bor.
– Mesélj cimbora, mit keresel errefelé? – biztattam miközben arcát fürkésztem.
– Egy kis pihenőn vagyok! Gondoltam, meglátogatom a régi kedves kocsmáimat. A Hableány már nem a régi, tele van mindenféle alja néppel.
– A Hableány volt még pár éve London legjobb ivója. Emlékszel, amikor egyszer szétvertük ott a pultot? – mondtam teli szájjal.
Barbár Greg nevetni kezdett. Olyan harsányan, hogy többen felénk fordultak.
– A kocsmáros még a feleségét is felajánlotta, ha abbahagyjuk! – tette hozzá. – Pedig micsoda nő volt az! Telt, formás, harapnivaló.
– Talán túlságosan is – mulattam vele én is. – De visszautasítottuk. Helyette megcsapoltunk két hordó bort. Hogy jajveszékelt! Jobban érdekelte a bor, mint az asszony.
A hús pillanatok alatt elfogyott. Kezemet a nadrágom szárába töröltem. Ekkor eszembe jutott valami.
– Van kedved ma ellátogatni a hajómra? – kérdeztem. – Szeretnék neked bemutatni valakit. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellenedre a találkozás.
Kacsintottam egyet. Hosszan nézett és sokat sejtetően ennyit mondott:
– Fehérnép?
Bólintottam.
– Hát az soha nem volt ellenemre. Mikor tehetem tiszteletemet a hölgynél?
– Ma estefelé, de ne feledd, a hölgy az én vendégem. Bánj vele tisztességgel! Nem mindennapi jelenség!
Kajánul elmosolyodott.
– Úgy lesz! Ismerem én a jómodort, Joe kapitány! Bízhatsz bennem!
Nem bíztam, pontosan azért, mert pokolian jól ismertem. Jobban, mint önmagamat, és ez némiképp megriasztott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
