„A legtöbb ember állatbarátnak vallja magát. Nem tárgyként tekintünk rájuk, hanem komplex élőlényekként, amelyekkel megosztjuk a Földet, az életünket, az otthonunkat. Örömük örömmel tölt el, fájdalmukat fájdalommal éljük meg. Intelligenciájukat és egyéniségüket elismerve családunkba fogadjuk őket, vagy gyönyörködünk bennük természetes környezetükben. A gondolat, hogy szükségtelenül fájdalmat, szenvedést okozzunk nekik, sokunk számára elviselhetetlen. Ezért, akik hozzánk hasonlóan étkeznek, ruházkodnak, vagy szórakoznak, azon elvek követését választják, amely minimalizálja, vagy akár teljes mértékben megszünteti a szenvedést.”
(Részlet az Uralom c. filmből)
Az emberek két csoportra oszthatók ebben a témában is: vannak, akik a háziállatokat állatként kezelik, és vannak azok, akik gyerekükként, családjuk részeként, és emberszámba veszik őket. Az egyik fél nem érti a másikat, és vérre menő viták születhetnek az otthoni állattartásról.
Az ember nagyjából tízezer éve kezdett rájönni arra, hogy az állatokból, ha megszelídíti őket, haszna van. Felhasználhatja a húsát, bőrét, gyapját, tojását, csontjait és lassan kialakult életében az állattartás. Később már azért is tartotta őket, mert segítettek neki a ház körüli munkákban, húzták a szekeret vagy szántottak. Nem beszélve az utazásról. Ahogy múlt az idő, jöttek a házi kedvencek, amiknek az lett a szerepe, hogy szeretgessük őket, hogy megnyugtassanak bennünket, hogy érezzük a szeretetüket, vagy csak díszítsék a házunkat, lásd halak, teknősök. Ma már nagyon sokan tartanak hörcsögöket, mókusokat, hüllőket és madarakat is, mert a róluk való gondoskodás hobbijuk lett. Ez is hozzátartozik a civilizációnk fejlődéshez. Viszont ebben is, mint sok mindenben, az emberek idővel elfelejtik, hogy az állatok mindig is állatok maradnak, még akkor is, ha az ágyunkba fektetjük őket. Természetesen ennek említése is sokaknál kiveri a biztosítékot.
Talán mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy hány állatot enged be a lakásába, az is, milyen módon dédelgeti, hogyan gondoskodik róla, mennyire engedi szó szerint az ágyába, vagy csecsemők mellé. Ebbe nincs beleszólásunk, viszont furcsa hallgatni, hogy egyesek a kutyáik anyjának vagy apjának nevezik magukat, de még ez se lenne baj, hiszen ebben a kifordult világban kevés dolgon lepődünk már meg. Nem is olyan régen ez is elképzelhetetlen lett volna. Ha net világát nézzük, tele van olyan hirdetésekkel, ahol már az állatok utódait vétek kölyköknek nevezni, ezért vannak babacicák, babakutyák, és ha valaki arról mer szólni, hogy milyen finom az őzpörkölt, leszedik róla a keresztvizet.
Ma már nagyon sok étterembe, kávézóba bevihetjük magunkkal a kutyáinkat. Ez egyre elfogadottabb, de elgondolkodtató. Vajon miért nem maradhat otthon egy állat, amíg mi vacsorázunk? Miért kell másoknak eltűrni, kerülgetni, nézni, ahogy botladozik a pincér a pórázban, nem beszélve arról, hogy a kutyáknak szaguk is van. Tudom, hogy egy kutyaimádó most nem fog rajongani a mondataimért, de mikor történt meg az, hogy egyes hóbortok miatt másoknak is tűrniük kell, hogy ők, értsd, vendégek, olyan körülmények között étkezzenek, sétáljanak, amelyek között nem akarnak? Az még talán érthető, ha jó időben a teraszon velünk van az ebünk, de az már nem annyira, amikor zárt helyen. Vajon mi váltotta ki az emberekből azt a kényszert, hogy folytonosan magukkal cipeljék ölebeiket vagy kisebb-nagyobb négylábúikat táskában, nyári hőségben vagy áruházban? Vásárolni, étkezni, kirándulni is nyugodtan elmehetünk, ha otthon hagyjuk őket. Vagy tévedek?
Az állat lehet bármilyen kedves, aranyos és szerethető, nem azért él a bolygón, hogy mi puszilgassuk és ölelgessük. Ha valóban szeretjük, és nem arra használjuk, hogy megegyük, akkor fontos, hogy olyan körülményeket tudjunk biztosítani nekik, amelyekben szabadok, egészségesek és boldogok. Vajon egy kutya tényleg az, amikor táskában cipelik vagy a forró aszfalton sétáltatják csak azért, hogy mutogassák?
Mindeközben a mai gyerekek jó része nem ismeri a háziállatokat, a macskákról azt hiszi, plüssállat, vagy jó szórakozás ijesztgetni őket. Azt gondolom, nincs visszaút ebben sem, ahogy sok másban. A világ annyira unja önmagát, annyira kimerítette az érzelmi készleteit, hogy nem vágyik másra, csak izgalmakra és új meg új impulzusokra. Ebbe manapság beletartozik az állatok emberként való kezelése, és elhalmozása jóval több figyelemmel, mint amennyit embertársaiknak adnak.
Kép forrása: Pinterest
