300!!! Ma ennyi kisbabát hagynak kórházakban Magyarországon. Felfoghatatlanul sok. Ennyi szülő mond nemet a gyerekére, pontosabban ennyien nem tudják, nem akarják vállalni a születendő babájukat. Tavaly ez a szám 50 és 100 között mozgott, de az idén kiugróan magassá vált. Hogy mi okozza ezt a növekedést, nehéz pár mondatban összefoglalni. Természetesen a kilátástalanság, a nyomor, azon feltételek sokasága, amely nem teszik lehetővé, hogy ezek a gyerekek családban maradjanak, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ezeket a feltételeket a társadalom teremti meg, pontosabban egy ország helyzete befolyásolja.
Mondhatnánk, hogy mindenki maga dönti el, hogy mit cselekszik, és tudnia kell, hogy a szeretkezés gyermeknemzéssel járhat. Bizonyára igaza is lenne valamelyest azoknak, akik ezzel támadnak, azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a felvilágosításnak, a védekezésnek minden módjáról való tanulás ki van tiltva az iskolákból. Már nincsenek olyan órák, amelyek alatt erről lehet érdemben beszélni, mert manapság úgy hiszik sokan, hogy amiről nem szólunk, az nincs, és különben is elvégzi a „piszkos munkát” helyettünk a net.
Semmiképp se szabadna abban a tényben gondolkodnunk, hogy csak nagyobb, fejlettebb városok vannak az országban, ahol minden elérhető, és a fiatalok felvilágosultak, ha máshogy nem, egymás között megtették az „okítást”. Sok olyan elhagyatott, szegény település létezik, ahol egyáltalán nem annyira nyilvánvaló, hogy a neten minden fent van. Nem beszélve arról, hogy amit ott olvasunk, vagy hallunk, nem egyenlő a személyes tapasztalattal és a szóbeli segítséggel, törődéssel.
Egyre több egészséges kisbaba reked bent a kórházakban, és a gyermekvédelem nem tesz semmit. A rendszer haldoklik… Mindenki, aki kicsit is olvasott a gyermeklélektanról, tudja, hogy az első 1000 nap döntő fontosságú a gyerekek életében. Akkor alakul ki bizalma a világ felé, ez idő alatt tapasztalja meg, mennyire fontos és értékes az ő léte. Egy kisbabának nemcsak tiszta pelenkára és tápszerre vagy anyatejre van szüksége, hanem simogatásra, ringatásra, szeretetre. Ha nem kapja meg, pótolhatatlan hátránnyal indul a földi életben. Sajnos egyre kevesebb a nevelőszülő, ami nem véletlen. Kevés a támogatás és a megbecsülés, és ez elriasztja őket.
Nem a kórházak feladata mindent megtenni az elhagyott babákért, bár erőn felül teljesítenek. Elképesztően nagy bűn hagyni, hogy ezek a kicsik a kórházban ragadjanak, és ott vegetáljanak szeretetlenül. Egyeseket olykor még látogatnak, de sokan soha nem találkoznak már vér szerinti szüleikkel, nevelőszülőket meg lassan lasszóval is nehéz fogni, és ez később pokolian nehézzé teszi az életüket. Ezek a babák úgy cseperednek, hogy azzal a tudattal kell lépniük minden egyes nap az élet nevű amúgy se sima úton, hogy eldobták őket, nem kellettek. Ezek a traumák mély sérüléseket okoznak, és később sokuk kerül felnőttként utcára, vagy éli meg sérelmeit visszavonhatatlan tragédiaként. Mentálisan betegek lesznek, és gyógyításukra kevés eszköz van.
„Ahhoz, hogy minden 12 éven aluli, állami gondoskodásban lévő gyerek családban élhessen, még legalább 2000 nevelőszülőre lenne szükség. Ám számuk nemhogy nőne, még csökken is. Az eddig dolgozó 5887 nevelőszülő közül – mint arról elsőként beszámoltunk – az augusztusi adatok alapján 113-an már biztosan felhagynak hivatásukkal a kifogástalan életvitel ellenőrzése miatt. Ezt a szakma által erősen bírált vizsgálatot a kegyelmi botrány miatti politikai károk mérséklése miatt vezette be a kormány. A Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság fenntartásában lévő intézményekben sem jobb a helyzet. Ott 4241-en dolgoztak, közülük 137-en tagadták meg a magánéletükben is vájkáló, kifogástalan életviteli adatlap kitöltését.” (Muhari Judit)
300 csecsemő, akinek nem az lesz a legfőbb gondja idővel, hogy lesz-e telefonja, nyaralt-e a tenger mellett, hanem, hogy szereti-e őt valaki, és kell-e ő valakinek úgy, ahogy van. Amikor panaszkodunk és jajongunk, gondoljunk csak bele, milyen sokan indulnak úgy neki ennek a világnak, hogy mérföldekkel el vannak maradva a többségtől, pedig csak Magyarországról beszélnünk, nem távoli, harmadik világbeli országokról.
A spártai 300 ehhez képest szinte semmiség, mert az elhagyott, szülők nélküli gyerekek csatája sokkal, de sokkal nehezebb és keményebb, mint ezer ütközet, nem beszélve arról, hogy nem ér véget pár nap, hét vagy hónap alatt.
Ezért minden tisztelet és elismerés azoknak, akik ezt a feladatot választják életük céljának, akik még mernek és akarnak gyerekeket magukhoz venni, és addig szeretni őket, amíg befogadó családokat vagy örökbefogadókat nem találnak nekik. Minden ember a Földön szeretetre, ölelésre áhítozik. Ha tehetjük, adjuk meg nekik, és ne engedjük meg, hogy ezek a csepp emberkék azért szenvedjenek, mert a világ hátat fordított nekik. Nem hagyhatjuk, hogy így legyen, hiszen azért vagyunk a világon, hogy emberségesen bánjunk másokkal, hogy segítsünk, ha tudunk, és adjunk, ha lehetőségeink engedik!
