Apukám kora reggel egy nagy csokor virágot hozott anyukámnak és azt mondta neki, látod, sikerült! Nem tudom pontosan mire gondolt, talán virágot vennie, vagy a kocsit megszerelnie, mert hallottam, hogy tegnap erről beszélt. Anyukám elsírta magát és megölelte. Én is azonnal sírni kezdtem, elvégre biztosan jólesik anyukámnak, ha nem egyedül sír.
– Most mondd meg! Hát nem drága azzal a legörbülő szájával? – kérdezte, miután abbahagyta a pityergést. – Annyira fantasztikus, hogy anya lehetek, és hogy életem első ilyen ünnepét neki köszönhetem.
Erre azonnal abbahagytam a sírást. Nekem köszönheti, hogy ünnepelhet… Ettől vigyorognom kellett. Ez a csodálatos sírós-nevetős nő, aki engem akkora szeretettel etet, ringat és puszilgat, boldog, mert én vagyok. Én nem is tudtam, hogy ilyesmire vagyok képes. Azt se tudtam, hová legyek az örömtől, pedig már igen csak korgott a gyomrom, de mindent elfelejtettem a boldogságtól. Apukám csak mosolygott és látszott rajta, hogy nagyon szereti azt a nőt, akinek virágot hozott.
– Gyere, ne itasd az egereket anyák napján, hanem keressük fel az én anyámat is és lepjük meg egy rakás krémessel, mert a virágot úgyse díjazza!
– Bezzeg az enyém… – jegyezte meg anyukám. – Neki viszont nagy csokrot vegyünk, mert azzal lesz csak elégedett.
Ezen mindketten nevettek. Én nem is tudtam, hogy anyukámnak és apukámnak is van anyukája. Ki gondolta volna? Vajon olyan kedvesek, mint ők? Vajon annyit szeretgetik őket, mint ők engem? Kicsit izgultam, mert nem értettem ezt a sok anyukát, de ha mindenki boldog körülöttem, akkor én is az leszek, határoztam el.
Pillanatok alatt a hordozóba kerültem, aztán abba a brummogó-guruló izébe, amiben nagyon jól lehet aludni. Most azonban nem akartam elszundítani, mert szerettem volna nézni, hogy merre is megyünk, meg a korgó gyomrom sem engedett. Tudtam, hogy nem sokára enni kapok, de kezdtem türelmetlenkedni. A sapka is erősen nyomta a fejem, és a kevés hajam is lelapult. Aztán majd úgy nézek ki, mint a tejfeles bögre, amit körbenyalt a macska. Ezt nem én találtam ki, a szomszéd néni közölte az anyukámmal, amikor minap találkoztunk a sarki zöldségesnél.
Ha ezekre nem gondoltam, menten boldog lettem. Hárman voltunk, gurultunk. Kellemes zene szólt a dobozban, amely vitt bennünket, és amikor hátranézett anyukám, láttam a szemén, hogy nagyon, de nagyon szeret engem. Én meg szeretem őt, mert vele lehetek, mert nemcsak én vagyok a legdrágább kincse, hanem ő is az enyém. Persze, a szakállas pasast is bírom, mert mellette mindig vidám minden. Amikor még énekelni is kezdett, anyukám hangosan kacagott. Csillogott a szeme, de azért megjegyezte, hogy reméli, ezt a hangot más nem hallja, a gyerek meg csak nem áll meg növésben ilyen kornyikálás hallatán. Apukám erre úgy tett, mintha megsértődne, majd egy pillanat múlva még hangosabban kezdte énekelni, hogy Orgona ága, barackfa virága…
Kép forrása: Pinterest
