– Sokáig készülődsz még? – kérdezte a férfi. – Lassan telik az idő…
– Már mindjárt készen vagyok, ne sürgess! Az időt se! – válaszolta nevetve a nő.
– Igazad van! – hangzott a válasz, és a férfi kedvtelve nézett végig az alsóneműben sminkelő nőn. – Tényleg kell a kencefice? – morogta félhangosan.
– Viccelsz? De tudod mit? Menj előre! Odatalálok. Addig igyál valamit!
– Ez jó ötlet, siess! Nem kell annyi vakolat, te szép vagy anélkül is.
A nő elpirult, de nem válaszolt. Lassú mozdulatokkal paskolta a krémet a szeme alá, és azonnal megállapította, hogy oda már kár, a világ legdrágábbja se fog segíteni. A férfi felállt, zakója után nyúlt, és vetett még egy pillantást a feleségére. Tetszett neki. A fehér alsóban kirajzolódó feneke mindig is elvarázsolta. Érdemes volt érte küzdenie. Három évig vártak egymásra, de nem hiába. A nő más jegyese volt, amikor megpillantotta az utcán. Egyszerű nap egyszerű délutánja volt, amikor szembejött vele. Borongott, de még nem esett. Egy fekete ernyőt szorongatott, vállán szintén fekete, hosszúfülű táska lógott. Lábán kopogós lakkcipő. Tulajdonképpen a kopogás miatt vette észre, mert elbámészkodott egy kirakat előtt, amelyben öltönyök lógtak, mellettük, ingek, nyakkendők. Máskor meg se látta volna ezeket a holmikat, de a bátyja esküvőjére készültek, és neki nem volt egy felvehető, elegáns darabja sem. Muszáj volt szétnéznie a városban. A kopogós cipő hangja azonban elterelte a figyelmét.
Barna harisnya, kék szoknya tartozott hozzá, amely felül egy ballonkabátban és egy csodálatos szempárban teljesedett ki. Zöld szeme volt a közelgőnek, smaragdzöld, amilyet nem lát minden nap az ember, legfeljebb csak elképzel. A hullámos gesztenyebarna tünemény simán elment volna mellette, ha akkor nem produkál egy nehezen múló köhögésrohamot. Vicces volt, hogy nem bírta abbahagyni, mert már annyira beleélte magát, hogy a nyál is a torkára ment. A lány megtorpant, hosszú szempillái alól felpillantva végig mérte, és megkérdezte, hogy rendben van-e minden. Hogyne lenne, nyögte ki, mire ő megrántotta a vállát és folytatta útját. Te jó ég, meg kellett volna fulladnom, gondolta mérgesen, mert még nem tudta, hogy az ismeretlen szíve megdobbant a csinos fiú láttán. Nyurga, ceruzateste vágyakozva utána fordult, nem sejtette, hogy napokon belül lesz egy második találkozás, amely eldönti a sorsát.
Az égiek minden bizonnyal támogatták őket, mert az nem lehetett véletlen, hogy másodszorra is találkozzanak, esőben, szélben. Ronda idő volt már egy ideje, szinte minden nap esett. De amikor lecsapott a zivatar, mégis váratlanul érte. Nála szokás szerint nem volt ernyő, miért is lett volna? Bőrig ázva érte el az árkádokat, és állt meg dideregve, amikor észrevette őt. Ugyanazt a kék szoknyát viselte, de most sárga blúzzal, amelyben olyan volt, mint a földön imbolygó napsugár. Megint rátört a köhögés.
A lány felé fordult, elmosolyodott, és a cikázó villámfényben csak annyit kérdezett tőle, hogy netán allergiás rá, vagy mi a csudáért köhög, ha meglátja őt? Válaszolni nem mert, csak megrázta a fejét. Ezen a délutánon kezdődött.
A jegyességet nem volt könnyű felbontani, mert mindenki harcolt érte, kivéve a menyasszonyt. A szülők évekig nem bocsájtottak meg neki, mert a jelölt maga volt a tökély szerintük. Mégis meg kellett barátkozniuk vele. Aztán elvette, született két gyerekük, építettek egy takaros házat, ami kis híján leégett, majd magukhoz vették a húga fiát, aki Down-kóros volt, és nem bírta elviselni a család.
A férfi leült a sarokban, tekintetével megsimogatta a mahagóni burkolatot a falakon, majd kibámult az ablakon. Várt, és ebben a várakozásban volt valami elképesztően gyönyörű. Arra az emberre várt, akiben nem csalódott soha. Ő volt, az, akiért fél karját is odaadta volna, és amikor beteg lett, kis híján meg is tette, de nem volt szükség rá, hogy áldozatot hozzon. A nő felgyógyult, sőt szebb lett, mint valaha, mert a betegség nemhogy megkeserítette, inkább megerősítette. Azt mondta, megtanulta, milyen értékes az élet, és mennyire nem szabad elkótyavetyélni az értékes pillanatokat. Ő csak csodálni tudta, és hálás volt a Teremtőnek, hogy nem hívta magához idejekorán szerelmét, gyerekei anyját.
Az járt a fejében, szabad-e ennyire boldognak lenni a mai világban? Nem követi-e rossz a jót, ahogy az törvényszerű? Majd legyintett, és hagyta, hogy átjárja a csendes várakozás örömteli kínja. Minden annyira hasonlatos volt a régmúlt idők elfeledett mozijához. Az emlékek ködéből előbukkant a régi srác, aki egyszer annyira berúgott, hogy nem tudott hazamenni, a többiek meg otthagyták az út szélén, ők sem voltak sokkal jobb állapotban. Tejfakasztó buli volt, nem az övéké, de akkor még nem ismerte a mértéket. A felesége talált rá, nem messze a házuktól, még aludt a fűben, elterülve a bűzlő kutyapiszokban. Sose hányta a szemére, ő mégis szégyellte magát. Többé nem fordult el hasonló eset, szóba se került ez a gyalázatos sem. A lány, akit elvett, tudta, hogy vannak tettek, amelyek szavak nélkül is következményeket hordoznak magukban.
Az ajtóra pillantott, de a nő még mindig nem libbent befelé. Mi a jó eget lehet ennyit készülődni, zsörtölődött félhangosan. Nem haragudott igazán, hisz miatta tette, neki akart szép lenni még most is, ennyi idő elteltével.
Az eső mintha tudta volna, hogy aznap is esnie kell, megtette, amit kellett. A felhők óriási cseppekben küldték a feloldozást. A nyári alkonyat bíborszín ege átváltott haragos kékbe. A férfi arcán titokzatos kifejezést ült. A történelem elhozta neki a régi leckét, visszaadta a kiesett időt, és hagyta, hogy újra meglássa a lányt, akin most nem kék szoknya volt, de kopogott a lakkcipője, ahogy belépett a cukrászda ajtaján.
– Istenem! – suttogta a férfi csodálattal. – Ötven közös év napsugara világította meg arcát, amikor szerelmesen a nőre pillantott.
– Elfelejtettél köhögni! – szólt rá a nő ingerkedve, majd könnyedén lehuppant a bársonyszékre. A pult mögött álldogáló lány szíve megsajdult a jelenet láttán. Mindig hasonlóra vágyott, de a mai fiúk már nem tudnak úgy nézni, úgy érezni, ahogy a régiek, gondolta keserűen, és felszisszent, mert óvatlanul a csésze mellé csorgatta a feketét.
Kép forrása: Pinterest
