András épp olyan lett öregen, amilyen sose akart lenni. Zsémbes, kötekedő és kellemetlen. Egy-egy pillanatban, amikor elfeledkezett önmagáról, érezte, hogy nem jól van ez így, de aztán legyintett. Miért ne lenne? Az ember olyan, amilyen, és minek igyekezni hetven felett. Mást se tett egész életében, mint valaki kénye-kedve szerint ugrált. Hol szeretetből, hol meg félelemből. Lassan mindkettő kikopott az életéből, amit sokáig észre sem vett. A félelem után nem sírt volna, de a szeretet elmúlása összeaszalta testét, lelkét. A háta kezdett meghajlani először, később a szíve lassult. Az orvosok mindkettőre felírtak egy-egy csodaszert, amely haszontalannak bizonyult. András tudta, hogy isten akar kibabrálni vele, mert egész életében kerülte.
Még annak se örült, hogy a lányát a templomba kísérhette, mert Laci atya egy iszákos szoknyapecér volt, minek adná ő áldását a lánya házasságára. Katika azonban ragaszkodott hozzá, így besétáltak a padok között. Előtte azért felvillant az atya gyerekkori arca, amit egy verekedés alatt tövig nyomtak a sárba, és amikor a fiú felemelte a fejét, sírva csak annyit üvöltött, hogy isten megfizet mindenért. Igaza lett, bár akkor még nem sejtette senki, hogy az az égetni való gyerek egyszer papi iskolába megy. Az apja akadt ki legjobban, mert ott volt a föld, a sok gép, erre az a mihaszna úgy döntött, teológiát tanul. Azt se tudták, mi az, de nem izzad meg benne az ember, mondta az apa dühösen. Évekbe tellett, mire elfogadta, hogy fiából csuhás lett.
Amikor Laci, azaz már László atya visszatért a nagyközségbe, már rég nem az a gyerek volt, akit könnyű lett volna elnáspángolni. Magas volt, szélesvállú és mosolygós. Sokkal jóképűbb, mint ahogy egy paphoz illett volna. Azt beszélték róla, kisebb edzőterme is van a plébánián, de lehet, hogy csak pletyka volt, szakácsnője mélyen hallgatott róla. Mindenesetre az asszonyok észrevehetően nagyobb kedvvel kezdtek templomba járni, mint addig.
András szinte irigykedve nézte. Nem mintha szívesen temetett vagy keresztelt volna, de a csodáló tekintetekben nem volt része. Csúnya ember volt, arcán egy féltenyérnyi anyajegy éktelenkedett, amire valaki egyszer azt mondta, isten pofon vágta, hogy előre figyelmeztesse, hol a helye. Ezek a szavak sose törlődtek az emlékezetéből. Sokat pörölt istennel, mert nem akarta elhinni, hogy jódolgában elhagyta az embereket. Efelől kétsége sem volt, mert csak a rosszat látta. Azt meg keresnie se kellett, ott volt előtte.
Nem lehetett arról meggyőzni, hogy az élet, ha nem is mindig fényes, de vannak benne elviselhető pillanatok. Ha valaki ezzel jött, azonnal sorolni kezdte, mennyi borzalmat látott. Nagyanyját megerőszakolták a szovjet katonák, többen is. Apját nem vették fel az egyetemre származása miatt, alkoholista lett, unokatestvére motorbalestben halt meg kamaszként. És mondta, mondta. Nézzetek szét, mi jó ebben a világban, kérdezte felháborodva. A jóról is kiderül, hogy rossz, és az igazról is, hogy hamis. Hogy lehetne már ezért istent dicsérni? Az öreg elfordult tőlük, látszik minden egyes pillanatban, különben nem hagyná, hogy ennyi beteg és ostoba ember népesítse be a bolygót. Egyszer még Laci is ellátogatott hozzá. Neki sose lesz László atya, mondta neki gúnyosan, hiszen látta nyomorult kölyökként, neki ne játssza el a szentet. A pap csendben hallgatta a kirohanását, nem akarta meggyőzni.
– Mondd meg, de őszintén! Mondd ide a szemembe, mit tud a te istened, ami miatt imádni kellene? Nem tud az semmit! A fű nélküle is nő, a csillagokat se ő rajzolja az égre.
A másik nagyot sóhajtott.
– És a füvet meg a csillagokat ki teremtette? – kérdezett vissza csendesen.
– Jaj, hagyjál már ezzel! Volt az mindig, nehogy már egy kis fűmagért meg pár szaros csillagért imádjak meg pénzeljek valakit? Hol van az isten, amikor baj van? No, persze, még akkor is válogat! Egyiket megmenti, ha jó kedve van, a másikat meg nem? Hogy van ez, barátom? Az isteni útjai kifürkészhetetlent meg ki ne mondd, mert azzal csak azok takaróznak, akik nem nem jut más eszébe.
– Én nem akarlak meggyőzni, András! Csak azt akarom mondani neked, hogy az is csoda, hogy élsz! Hogy reggel kinyitod a szemed, hogy járni tudsz! Kell ezeknél több?
– Hogy élek, azt anyámnak meg apámnak köszönhetem. Hogy kinyitom a szemem, azt meg magamnak. Ha nem így lenne, akkor csukva tartanám már jó ideje. A többit meg felejtsük el. Érdekes, hogy istent csak akkor emlegeti mindenki, ha jó történik. Ha rossz…
– A rossz az ördög műve, te is tudod! – A pap felállt, indulni készült.
– Hohó! Álljunk csak meg barátocskám! – kapta el a karját András. – Hát így könnyű! Akkor nyugodtan mondhatom, hogy ha segítek Julisnak kertet kapálni, akkor isten vagyok, ha meg ellopok egy liter pálinkát, akkor az ördög? Ennél egyszerűbb aligha lehetne a világ.
László atya megszokta már ezeket a mondatokat. Hallott már hasonlót eleget, ezért csak összekulcsolta hasán a kezét, és az járt a fejében, vajon Annuska, a szakácsnője, tényleg töltött csirkét csinál-e ebédre, vagy elfelejti, és kirántja, mint minden hétvégén.
– Jól van! Higgy, amit akarsz, én csak sajnálom, hogy ennyi év alatt nem vetted észre, hogy az élet szép, hogy az emberek olykor boldogok, máskor meg nem. Nem lehet mindenért istent hibáztatni, azért van szabad akarata mindenkinek.
– Szabad akarat? És a fenyegetések? A pokolra jutsz, ha nem teszed ezt vagy azt! Azzal mi van? A te istenedtől félnek az emberek. Így volt ez mindig is. Nem szeret ő senkit, csak büntet. Ha engedelmes vagy, akkor birkaként mész utána, ha meg nem, akkor kapsz egy jó kis betegséget, oszt annyi.
– András, ideje lenne megbékélned a világgal, nem gondolod, hetven múltál – nézett rá jámboran a vendég. – Ott az unokád, feléd se néz. A lányodat évek óta nem láttad. Ne mondd nekem, hogy ezért is isten a hibás! Na, nekem mennem is kell, jó lenne, ha egyszer még örülnél annak, hogy süt a nap vagy egyik az eső.
– Menj csak, ideje már! – mordult rá. – Az időjárás meg nem attól függ, én mit gondolok. – Jó napot!
Amikor László atya kilépett az ajtón, és lendületes léptekkel elindult a Fő utcán. Az járt a fejében, hogy kár volt időt pazarolnia erre az emberre. Nem mindenki való az ő nyájába, de mivel iskolatársak voltak, megtette érte. A nap, az áldott nap gyönyörűen bevilágította a virágzó gesztenyefákat azon a délelőttön, és ő nem tudott nem hálásnak lenni mindezért.
Andrást majd szétvetette a méreg. Ugyan mit akart ez a képmutató majom, dühöngött magában. Mindenki tudja róla, hogy megszegte az esküjét, mert ha felesége nem is volt, hogy lehetett volna, szeretője annál több. Beszéltek gyerekről is, de Editke tagadta, hát még Panka, akinek a fia kiköpött László atya volt.
Isten csak büntetni tud. Ahhoz ért, mondogatta félhangosan. Ha nem tetszik neki valami, akkor majd küld egy adag fájdalmat, hogy a nyomorult földi halandó megrémüljön és magába szálljon.
Vele nem bánik el, mondogatta esténként az ágyban fekve. Próbálja csak meg magához venni, nem lesz benne köszönet, ebben biztos lehet. Isten azonban nem válaszolt neki, hagyta, hadd fortyogjon. Talán még mosolygott is rajta, vagy egyszerűen nem volt ideje zsémbes öregekkel foglalkozni.
Kép forrása: Pinterest
