Márk egyre türelmetlenebbül bírta a kórházi létet. A szagokat már nem is érezte, de a körülötte lévő fájdalom lehúzta. Gyűlölte a látogatókat is, mert a szabad világ ígéretét hozták, miközben ő az ágyban kínlódott. Minden percben várta Annát, és nem volt egy olyan pillanata se, amikor ne átkozta volna magát azért, hogy annak idején elszalasztotta őt. Hazugság lett volna azt állítania, hogy nem volt tisztában a lány érzéseivel, pedig ő erőnek erejével titkolta. Márk azonban nem merte elfogadni és felvállalni azokat.
Á, ez hazugság, torkollta le magát azonnal. Pusztán arról volt szó, hogy hajtotta a vadászösztön, és zsenge ifjúként ki tud ellenállni a sok felkínálkozó testnek. Ha akad is valaki, akkor azt hőssé kellene avatni, mondogatta. Olaszországig futni sem volt ezer százalékban jó döntés, mert bár az ottani élet maga volt a varázslat, sikert sikerre halmozott, a feleségével nem találtak egymásra. Hosszú éveken át próbálkoztak a gyerekkel, nem jött össze, és rá kellett jönnie, hogy a mentalitásuk se passzol. Ekkor, az ötödik házassági évfordulójuk másnapján csalta meg először. Kis kalandnak indult, de kéthónapos viszony lett belőle. Aztán jöttek a többiek, de mind éhesebben kereste azt a valakit, aki a szívében lévő űrt betölthette volna. Micsoda nők voltak! Gyönyörűek, illatosak, vidámak és neki még se kellettek. Végül elváltak, és hosszú időn egyedül maradt. Egyáltalán nem vágyott a szerelemre, maximum a szexre, de abban a másfél évben még azt is kibírta, hogy nem jött útjába senki.
Most azonban, amikor a kórházi ágyon fekve mást se tehetett, csak gondolkozhatott, az járt a fejében, hogy nem lett volna szabad Anna nélkül élnie. Elvesztegetett idő volt. Annyit hazudott már neki arról, hogy kit szeret, hogyan él, arról is, hogy jól van, hogy lassan már nem is csodálkozott, ha a lány bolondnak vagy felelőtlennek gondolta. Érezte, hogy van valakije, vagy legalábbis nem teljesen szabad a szíve. Az ilyet megérzi az ember. Az is nyugtalanította, hogy az a nő, aki ott járt, mintha figyelmeztetni akarta volna valamire. Hogy ez hogy jutott eszébe, maga se értette. Mire lehet figyelmeztetni valakit, aki mozdulni se tud rendesen, és alig emlékszik a balesetre? Mi lehet emögött? Mégiscsak jó lett volna tudnia, ki az a nő, és mit akart valójában.
A mellette lévő ágyon egy középkorú beteg épp a Time magazint lapozgatta. Nem volt túl beszédes, inkább csak magában morgott egész nap. Kellemetlen beteg, gondolta Márk.
– Idenézz! – kiáltott fel hirtelen. – Gondoltad volna, hogy a doktor úr, aki bennünket kezel, nemrég az év embere lett egy felmérés alapján?
Márk elmosolyodott. Ha ez így van, akkor az jó, megnyugtató, hogy jó kezekben van.
– Nem, de ez nekünk jó, nem igaz? – fordult a nagybajúszú, kopasz ember felé.
– Dehogynem! Én aztán minden orvost kitüntetnék évente többször is. Már annyit voltam kórházban, hogy tudom, a munkájuk aranyat ér.
– Ezzel egyet értünk.
– Tudod, egész korán kezdtem…Már nyolcévesen a mandulával, ami nem szokatlan, de műtöttek már engem vakbéllel, vesekővel és a térdemet is rendbe kellett tenni. Most meg a csípőm. Mi jöhet még? Itt-ott összecsavaroznak, aztán én leszek a Terminátor!
Hangosan felnevetett, mint aki egy cseppet se bánta, hogy a teste nem szolgálja rendesen.
– Nézd meg! Milyen szép családja van! Boldogok az ilyenek, de tudod, mit, én nem sajnálom tőlük, mert aki életet ment, az mindent megérdemel! – azzal átnyújtotta a magazint, és Márk el is vette, bár nem igazán érdekelte.
– Ugye, hogy boldogok? – folytatta a szomszéd, aki addig nem sokat beszélt, de hirtelen szómenése lett.
– Biztosan! – felelte neki és vetett egy futó pillantást a kétoldalas cikkre, amelynek közepén Solymossy doktor pózolt a kertjében. Mögötte hatalmas tujasor, és egy hatalmas ház kicsiny szeglete látszott.
– Remélem, nem sokszor kerülök a kezei közé, de ha már itt vagyok, engem boldoggá tesz, hogy vannak még ilyen kiváló emberek.
Márk bólogatott és még egyszer ránézett a mosolygó orvosra és csinos feleségére. Hirtelen melege lett. Egészen közel emelte szeméhez a papírt, hogy biztosan jól lát-e, de már előtte tudta, hogy nem téved. Solymossy doktor felesége az a nő volt, aki bent járt nála pár napja. Aki furán faggatta. Mi a fenét akarhatott tőle? Úgy érezte, menten szétrobban az idegességtől. Nem akarta feltűnően csinálni, de mindenképpen le akarta fényképezni az újságot és megosztani a felfedezést Annával. A beteg azonban elkezdte mesélni sorban az összes műtétjét, de olyan részletességgel, hogy Márk legszívesebben leordította volna. Csak mondta, mondta, míg végül Márk elálmosodott tőle. A magazin ott maradt a mellkasán és arra se ébredt fel, hogy bejött valaki. Felemelte, és magához vette. A szobában csend volt, alkonyodott, már senki és semmi nem zavarta a kórház nyugalmát. A fáradt nap fénye elhagyta a fák hegyét, de Solymossy doktor ébersége nem hagyott alább. Érezte, hogy valami történni fog, és lám, a Time magazin igazolta is. Épp az a szám feküdt ott elterülve a beteg mellkasán, amelyben ő is benne volt, no meg az asszony is. Kétsége se volt afelől, hogy a beteg felismerte a feleségét. Bár nem tudhatta, miért járt benn nála, de a mozaik egy-két darabja nélkül is kezdett veszélyessé válni a helyzet. Az az ostoba nő képes volt bejönni! Képes volt veszélybe sodorni a karrierjét. Ezerszer megbánta már, hogy elvette, de válásról szó se lehetett.
A mélyen alvó beteg azonban, ha egyszer emlékezni kezd, vagy szépen egymáshoz illeszti a részleteket, rá fog jönni, hogy ki gázolta el és hagyta cserben. Lehet, hogy neki is hagynia kellene, hogy a neje elvigye a balhét. Talán megúszná felfüggesztettel…De az se biztos, és a gyógyszerfüggősége miatt biztosan súlyosabban ítélnék meg a helyzetet.
Nem, ezt semmiképp se hagyhatja. Tennie kell valamit, ami megakadályozza a férfit abban, hogy kitudódjon, milyen szörnyű állapotban van Léna. A kórház sok lehetőséget kínált arra, hogy egy beteget elhallgattasson az ember. Vannak szerek, amelyeket nehéz vagy szinte lehetetlen kimutatni. Mivel Márk az ő betege, nem muszáj elrendelnie boncolást. Vagy, ha igen, akkor is intézheti másként a papírmunkát.
Kibámult az ablakon, nézte az utolsó fénysugarakat, amelyek beleolvadnak a sötétbe és döntésre jutott. Megfordult és kisietett a kórteremből. A folyosón még rámosolygott az egyik nővérre, a gömbölyded Editre, aki könnyen kapható hírében állt. A harmincas évei elején járó nő ettől a mosolytól, ami oly váratlanul érte, elpirult. Solymossy doktorról mindenki tudta, hogy tud élni, szereti a nőket, őt azonban eddig elkerülte. Kicsit megbizsergett a tarkója, mert elképzelte a magas, izmos férfit, amint magához húzza és megcsókolja. Nem volt ellenére a gondolat. Tudta, hogy nem lenne szabad, de ki tud ellenállni a főorvos úrnak? Gyorsan besietett a nővérszobába és magára fújt egy csepp parfümöt.
Márk ezalatt békésen aludt tovább, és nem sejtette, hogy közeledik a vég, amelyet addig, pláne, hogy megúszta a balesetet, igen távolinak hitt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
