Jó pár évvel ezelőtt került kezembe Jodi Picoult, amerikai írónő regénye, amelynek Tizenkilenc perc volt a címe. Ez a regény egy iskolai lövöldözés kibontakozását, magát a borzalmat és következményeit írja le különböző szereplők szemszögéből. Egy átlagos amerikai kisvárosban 19 percig tartó vérfürdőt rendez egy kamasz, Peter, a szemüveges számítógépzseni. Soha előtte nem gondoltam bele úgy a történések hátterébe, ahogy a könyv elolvasása után. Megrázott, és felkavart. Nem mondom, hogy megértettem, netán helyeseltem volna a fiú indítékait, hiszen azt nem lehet, de hogy mi vezetett a szörnyűséghez, világossá vált. Benne volt minden, ami ma a világon égető problémákat feszeget: visszaüssön-e, akit bántanak? Meddig terjedhet az agresszió, és mi minősül egyáltalán ma annak? Szabad-e mindent feladni azért, hogy befogadjon egy közösség? És talán a legfontosabb: mennyi a szülők, tanárok és a környezet felelőssége?
Akkor és sok más alkalommal én is, mint sokan, azt gondoltam, Amerika messze van, a fegyvertartás ott megszokott, és szinte természetes, hogy ilyesmi is előfordulhat. De most a szomszédban, egy olyan fővárosban, ami nem hasonlítható az Egyesült Államok egyik városához sem, egy kamasz lelőtt nyolc embert. Nem felindulásból, hanem kitervelten, mert nem bírta elviselni, hogy kívülálló, hogy rossz jegyet kapott, és nem fogadják be a többiek.
Ha azt gondoljuk, hogy ez nálunk nem fordulhat elő, hatalmasat tévedünk. A mai fiatalok gyakran nem ebben a világban töltik mindennapjaikat. Hiába beszélnek erről a szakemberek, hiába a millió figyelmeztetés, a mai szülők nem mernek szembefordulni a gyerekeikkel. Nem korlátozzák a virtuális létben való tartózkodásukat. Egyszerűen a nagy szabadság és korlátlanság jegyében a mai fiatalok napi tíz-tizenkét órát is játszhatnak, amely játékok nem a keresztrejtvény fejtésben merülnek ki. Az agressziónak és brutalitásnak olyan fokát élik meg, amelyet a felnőtt nem lát, és nem is követ. Ezekben a kegyetlen, véres játékokban mindenki gyilkol, kínozza a többit és válogatott módon veszi el az életét. Ám, több élete is van, és ha nem sikerült először, másodszor, életre kelhet harmadszor is. A mai gyerekek nem tudnak egy bizonyos szint után kijönni a valóságba. Ha azt gondoljuk, ez ostobaság, vegyük figyelembe, hogy mindezek mellett egyre kevesebbet beszélgetünk a saját gyerekeinkkel, nem is tudunk róluk semmit, nem ismerjük a valódi érzéseiket és a kapcsolatrendszerüket sem.
Tegyük fel magunknak őszintén a kérdést, hányszor, de hányszor hagyjuk saját világában elsüllyedni a gyerekünket, és nem igyekszünk túlságosan megismerni a problémáikat. A mai gyerekek a világgal együtt változnak, és sérelmeiket, frusztrációjukat egyre kevésbé akarják agressziómentesen, netán sportban levezetni.
Ha a fegyverek nem is oly mértékben kerülnek elő nálunk, mint a háborút megélt Szerbiában vagy Amerikában, ahol szinte mindennaposak, akkor gondoljunk csak a késekre, baltákra és egyebekre, amiket engedély nélkül is lehet használni.
Az ámokfutó srácot az apja a lőtérre vitte gyakorolni. Vajon mire számított? Tényleg eszement a szülő, hogy nem gondolkodik előre? A szavaink, tetteink, reakcióink mély gyökeret vernek gyerekeinkben. Ha káromkodunk, a minősíthetetlen módon szidjuk az utakon a többi autóst, és elmondjuk, mit tennénk velük, talán azt hisszük, erre nem vevők, és meg se hallják? Az is kérdés, vajon mikor tartunk majd ott, hogy már nem szabad, nem lehet rossz jegyet adni, mert a pedagógus az életével játszik?
A szülők, a környezet, a média egyaránt felelős azért, hogy felnő egy zombitársadalom, amely nem tudja, nem érti, hogy az élet mennyire fontos. Amikor mosolyogva legyintünk, mert a gyerekünk emojikkal kommunikál, ha egyáltalán tudunk róla, akkor jusson eszünkbe, hogy milyen érzelmi hiányokkal küzd. Vegyük számba, hogy nem tudja levezetni a haragját, nem érti, miért érte sérelem, és azonnal rúg-vág, miközben sok szülő még biztatja is, hisz nem maradhat megtorlás nélkül egy-egy bántás.
Meg vagyunk bolondulva netán, hogy elengedjük gyerekeink kezét a nagy szabadság jegyében, és nem merünk korlátokat szabni, mert akkor nem leszünk jó fejek vagy menők? Ez nem játék, ez nem verseny. Azok a szülők, akik azon a reggelen elengedték gyereküket az iskolába, nem gondolták, hogy soha többé nem fogják élve látni őket. Milyen életet szánunk mi nekik, ha nincs időnk rájuk, ha figyelmünket minden más leköti? A gyerek egy élet, és bár nem képlékeny, de formálható, alakítható és minden esetben szeretetet igénylő. Nincs az a tárgy, az a pénzmennyiség, ami kiváltja a törődést, az ölelést, a meghallgatást.
Ha nem változtatunk ezen, tragédiák sora elé fogunk nézni. Felnő egy generáció, aki átlép rajtunk, aki félre söpör, és vajmi kevés szánalmat érez majd ember és állat iránt. Ezt akarjuk? Hát nem látszik már eléggé, hogy mi felé haladunk? Nézzünk szét és kapjunk a szívünkhöz! Ez, ami most van, nem jó. De nem is lesz, ha nem állítjuk meg. Nem a társadalmon múlik, az csak egy kifejezés. Minden a szűk közösségben, a családban kezdődik. Ha kiengedjük kezünkből a gyeplőt, mert lusták és gyávák vagyunk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy nem lesz később segíteni vágyás, szánalom vagy valódi törődés a közvetlen környezetünkben.
A szomszéd Szerbiában háromnapos gyászt rendeltek el. A töténeteken nem változtat. Meghalt egy őr és nyolc gyerek. Felfoghatatlan. A 13 éves gyilkos nem tanúsít megbánást. Sőt, hősnek hiszi magát a közösségi médiában. Tudja, hogy tettéért nem büntethető.
És egy lány életéért még küzdenek az orvosok.
Ideje lenne tanulnunk ezekből a szörnyű eseményekből.
Kép forrása: Magyar Hírlap honlapjáról – AFP/Oliver Bunic
