A nővér nem hitt a szemének. Az a galamb, amit két órával ezelőtt már elhessegetett, megint a párkányon állt és nézett be az ablakon. Azzal az ostoba, sértett tekintettel, amellyel ezek a madarak tudtak. Mindegyik erőszakos és mintha egész életükben haragudtak volna valakire. Akárhányszor látott egyet, legszívesebben belerúgott volna gömbölyű testükbe.
Miattuk nem jutott el Velencébe sem, mert egyszerűen képtelen volt az irántuk érzett gyűlöletét legyűrni. Inkább elszalasztotta nászútjának csodahelyét, de rémület fogta el már annak gondolatára is, hogy azon a hatalmas téren köztük sétáljon. Mindenkire haragudott, aki etette őket.
Az egyik kirohanása után anyja keményen rászólt: bezzeg kiskorában nem tiltakozott, amikor a mama levest főzött belőlük. Amikor ezt megtudta, kis híján a konyhapultra hányt. Átvertetek, suttogta. Senki nem mondta meg neki, hogy a finom erőleves nem csirkéből készült. Csak biztatták, hogy egyen, mert hetekig valami ismeretlen láz kínozta, amelytől napról napra fogyott.
Most is, amikor az ablakhoz lépett, olyan dühvel ütött az üvegre, hogy a madár azonnal elrepült. A nyavalyás, gondolta. Még a kórházba is bejönne, még itt is terjesztené a betegséget.
Amikor a galamb felszállt, a nőt eltöltötte valami kegyetlenül szép elégedettség. Nem jöhet be, erről tesz, morogta, habár az üveg is tett róla, mégis úgy érezte, csakis rajta múlik, hogy eltávolítsa a betolakodót.
Vetett egy pillantást a koszos párkányra, majd határozott léptekkel elhagyta a kórtermet. A jelenetnek két tanúja is akadt, vagy csak másfél, mert az egyik öreg szinte egész nap aludt. Ha felébredt, evett pár falatot, aztán a takaróba burkolta fázós csontjait és lecsukta a szemét. Nem lehetett vele beszélgetni, látogató se jött hozzá.
A másik annál élénkebb volt. Az a fajta, aki hetvenen túl is megbámulja a női feneket. Most sem történt másként, mert a nővér hátsójára tapadó izgága tekintete jelezte, hogy férfi ő még, csak nem akarják észrevenni.
Az öregség sok rosszal jár, de az egyik a láthatatlanná válás, gondolta sokszor. Már csak akkor veszik észre, ha jajgat, vagy panaszkodik az ember. De nem finoman, ügyelve, hogy ne legyen mások terhére, hanem hangosan és kellemetlen módon, különben mindenki hanyagolni kezdi. Különféle módszereket kell bevetni, hogy ne feledkezzenek meg az emberről. Sokszor már az sem segít, ha beteg. A magányosság meg egyenesen természetes.
Egyszer a fia megkérdezte tőle, hogy hetven felett mit vár? Akiket ismert valaha, vagy elmentek, vagy már nem kíváncsiak rá. Tehát maradjon veszteg és foglalja le magát a tévével, azért kapott egy nagy képernyőset, amiért egy évig rinyált. Nem a pénz volt az akadály, egyszerűen fel nem foghatta a menye és vele együtt a tulajdon fia sem, minek abba a kis lakásba százhúsz centi átmérőjű. Próbálta nekik elmagyarázni, hogy akkora képen már elfér ő is, és ha azt nézi, benne érzi magát. Kinevették.
Végül a kisebbik unokája könyörült meg rajta, és rendelte meg a neten. Igaz, hogy a szállítók nehezen tudták felcipelni a lépcsőn a szűk fordulók miatt, de őt ez már nem érdekelte. Kezükbe nyomott némi borravalót és azonnal azon töprengett, elfér-e rendesen az állványon. Elfért.
Ahogy végignézte a nővér reakcióját, az járt a fejében, hogy valaha egy ilyen heves kis nőért verekedni tudott. Verekedett is néhányszor, mert mindig jött valami okostóni, aki el akarta venni tőle a kiszemeltet. Abban a régi, farsangi bálban a bicskát is előkapta, amikor a pap fia kekeckedni próbált vele. Megszúrta, de nem lett belőle ügy. Azért sem, mert senki nem akarta belekeverni Jóskát, akiről mindenki tudta, hogy kótyagos. Azt is tudta a falu, hogy anyja akkor maradt úgy, amikor a papnál dolgozott házvezetőnőként. Kimondani senki sem merte nyíltan, de a pletyka elég volt ahhoz, hogy eljöjjön. Amikor megszülte enyhén sérült fiát, az emberek csak annyit mondtak, isten nem ver bottal.
Ez a Jóska nem bírt a vérével. Azt beszélték, hogy látták, amint egy kecskével próbálkozik. A bálban a lányok menekültek előle, mert belemarkolt a fenekükbe és utána úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Percekkel később meg a sarokban vigyorgott. Mégis mindig akadt valaki, aki meghívta egy-két kupica pálinkára sajnálatból.
A lányokkal meg nem törődött senki. A fogdosás tényét úgy kezelték, mintha az a felnőtté válás része lett volna. Jóska ugyanis kizárólag hajadon lányokat molesztált.
Ő viszont nem tűrhette, amikor meglátta, hogy Zsóka is sorra került nála. Az a lány már régóta tetszett neki. Takaros barna volt, ott gömbölyödött, ahol kellett. De ahol igen, ott nagyon. Amikor Jóska a fenyegetés után az ő képébe vigyorgott, előkapta a bicskát és megszúrta. Bárgyú arcáról azon nyomban eltűnt a gúny, akkor csak a tiszta fájdalom sötétítette el tekintetét. Mintha soha életben nem lett volna annyira épelméjű, mint abban a pillanatban, amikor lyukat vágtak az oldalán. Összecsuklott és nem szólt egy szót sem. Néhányan az ácsorgók közül odaugrottak hozzá, és felemelték. Valaki szólt, hogy hívjanak hozzá orvost, de senki nem mondta, hogy hívják az apját. Gyorsan feltörölték azt a pár csepp vért, ami utána maradt és folytatódott a mulatság.
Zsóka mégse lett a felesége, mert a kövér hentes fiút jobbnak látta az apja és hozzá erőltette. Utólag már nem bánta.
A galamb, amelynek fehér csík volt a nyakán újra visszaszállt a párkányra. Csőrével megbökte az üveget és várt. Látványosan toporgott a pléhlapon, aztán még egyszer próbálkozott.
Ez mindenáron be akar jönni, gondolta a férfi. Ha be akar, akkor be kell engedni, mert ennek dolga van idebenn. Hogy micsoda, azt sejteni sem lehetett, de talán nem is tartozott senkire.
Kikászálódott a takaró alól, és belebújt szürke kockás papucsába. Olyan puha és hajlékony volt a lábbeli, hogy alig tudta belenyomni a lábfejét. Az isten verje meg azt is, aki ilyet gyárt, morogta, de mivel válasz nem érkezett, abbahagyta. Ahogy közeledett az ablakhoz, a galamb üres szemekkel rámeredt, majd felszállt. Nem ment messzire, mintha érezte volna, van reménye bejutni a szobába.
A férfi lenyomta a kallantyút és az ablak kinyílt. A májusi levegő azonnal befurakodott. Messziről egy harang szólt, delet jelzett. A galamb csapkodott párat és azt várta, hogy szabad utat adjanak neki.
– Bejöhetsz – szólt oda neki. Azzal hátrált egy lépést, de nem ment vissza az ágyába. A madár nézte, és nem közeledett.
– Rendben, már itt se vagyok – mondta neki. Megfordult és egy pillantást vetett szobatársára. Abban sem volt biztos, hogy lélegzik még, de aztán egy horkantás megnyugtatta.
Csak amikor az ablakot nyitó az ágya szélére ereszkedett, akkor közelített. Egyenesen az alvó hasára szállt és várt. Az nem vette észre hosszú percekig. Majd kinyitotta a szemét és rábámult. Nem is csodálkozott
nagyon. Ahogy megmozdult, a galamb hátrált, de nem ijedt meg.
– Hozzám jöttél? – kérdezte nagy sokára. Megismerte. A kórház mellett parkban etette hetekig. Nem csak ezt az egyet, hanem vagy félt tucatot. Volt, amelyik egészen közel merészkedett hozzá, és a padra szállt, mert oda is szórt nekik magot. Szerette nézni, ahogy a galambfejek lendületesen rábuknak az ennivalóra, majd felszedve azt, türelmetlenül belebúgnak a levegőbe. Mintha étvágyuk végeláthatatlan lett volna.
– Éhes vagy? Persze, hogy az vagy, mikor nem vagy… – mondta.
A másik úgy figyelte a jelenetet, mint egy mozifilmet. Lenyűgözve nézte a párbeszédet. Mert az volt ez. A beteg, aki eddig életjelet sem adott magáról, felült. Arca megszínesedett és úgy nézett a vendégre, mint egy árva gyerekre. Benyúlt a fiókba és egy nápolyit halászott ki. Tört belőle egy morzsányit és az ágy szélére helyezte. Egészen közelre. Aztán hátradőlt. Várta, mit lép a másik. A galamb úgy leste minden mozdulatát, mint egy hűséges eb a zsákmányt.
– Túl közelre tette, nem mer majd odamenni – szólt közbe okvetetlenkedve a szoba másik lakója. Mielőtt azonban kiderült volna, hogy igaza van-e, beviharzott a nővér az ebédes tálakkal.
– Ez meg mi a fene? – kiáltott fel, ahogy meglátta a galambot. Pontosan tudta, mi történik, és ez felháborította.
A galamb azonnal kirepült az ablakon. Nem állt meg a párkányon, nem várakozott, hanem eltűnt a májusi napfényben.
Az öreg arca visszaszürkült.
– Nem vagyok éhes – közölte és fejébe húzta a takarót.
– Ez kórház, nem egy állatkert – mondta haragosan a nővér és kissé erőteljesebben csapta oda az edényeket a festékje kopott fémasztalhoz.
fotó: Pinterest, @Seb-Photos
