Szeretjük azt hinni, hogy vannak tökéletes anyák, feleségek, gyerekek, és csendben elvárjuk, hogy találkozzunk ilyenekkel, ahogy az Igazival is, vagy a mindig tettre kész, romantikus férfival, a munkáját hibátlanul és lelkesen végző orvossal, fodrásszal, villanyszerelővel és sorolhatnánk. Ez a fajta elvárás viszont meg tudja keseríteni az életünket, mert az emberek lépten-nyomon csalódást okozhatnak. Nem feltétlenül bennük csalódunk, hanem a képben, amit alkottunk róluk. Ezt nehéz beismerni, mert úgy vagyunk vele, mint a szerelemmel: mindenki beszél róla, egyesek át is élték, meg is szenvedték, míg sokan úgy vélik, túlmisztifikálják az érzést. Mindenki azt gondol a dolgokról, amit már tapasztalt, megélt, és akkor tudja elfogadni a történéseket, ha része volt hasonlókban. Pontosabban jobban képes az elnéző magatartásra, enyhébb ítélkezésre vagy annak mellőzésére, ha járt hasonló cipőben.
Az anyaság az egyik ilyen legtöbbek által tapasztalt, megélt érzés, és mindenkinek, de tényleg mindenkinek megvan a véleménye róla, még akkor is, ha csak készül rá. Akik benne vannak, finom mosollyal hallgatják azokat, akik állítják, hogy következetesek és gyakorlatiasak lesznek majdan, hisz az ő gyerekük nem fog sokáig tévézni, játszani a mobilon, ők pedig mindig fognak mesét olvasni, és természetesen nem adnak édességet, kerülik a cukrot, és szembemennek mindenkivel, aki nem érti meg az elveiket.
Ezzel egyidőben azonban fokozatosan döbben rá a földi halandó, hogy mennyire nehéz azt tenni, amit mondott vagy ígért egykoron. Azt is lassacskán megérti, hogy nap mint nap megalkuvásra kényszerül(het), és gyorsan be kell látnia, hogy nem mindig vezetnek célra a módszerei, mert fáradt, frusztrált és ideges.
Mégis úgy képzeljük el, hogy léteznek olyan anyák, akik mosollyal az arcukon fekszenek és kelnek, sminkben ülnek a homokozó szélén, és éjjel kettőkor is ébren vannak, mert tortát sütnek, miközben kitakarítják a konyhaszekrényt. Az ilyen anyáknak persze álomszerű babájuk vagy kisgyerekük van, aki csillagszemű, cuki és szót fogad. A tökéletes anya rendet tart, sose kiabál, mégis hallgatnak rá, nem beszélve arról, hogy este átvedlik érdeklődő feleséggé, és éjszaka máson se töri a fejét, csak azon, milyen módon szerezzen örömöt férjének. Merthogy vannak ilyenek, mondjuk. Julika mesélte, hogy Vica unokahúgának a szomszédja épp ilyen, sose unatkozik, mindig vicces, és a porszem, ha akad nála, glédában áll, hogy ne legyen gond a törlésével. Mindenki ismer olyanokat, akiknek a gyereke már kéthetes korában átaludta az éjszakát, mindent megeszik, sose nyafog, és rendet rak a szobájában, mert jól van nevelve. Vannak ilyenek…Egy másik dimenzióban, a mesékben és az álmainkban. A valóság azonban nem ez, mégis könnyedén bírálunk és ítélkezünk mások felett.
Jó lenne már abbahagyni a vetélkedést és a kéretlen tanácsok osztogatását, mert a legtöbb nő úgy csinálja a dolgokat, ahogy képes rá. Naponta megalkuszik, beletörődik a tökéletlenségbe, abba, hogy nincs ideje hajat mosni, nem tudta átnézni a gyerek leckéjét, lemaradt az anyák napi ünnepség elejéről, mert a másik gyerek hányt otthon. Nem mosogat combfixben, és nem vágyik piros csipkés melltartóra, mert a legtöbb napon örül, hogy él.
Vannak anyák, akik persze illatosak, csinosak és vékonyak, sőt mosolyognak is, de kevesen tudják, milyen háttérrel rendelkeznek, van-e segítségük, vagy munkára fogható nagymamák, babysitter-sereg, esetleg bárki más…
Anyának lenni nem könnyű, és ebben a tényben semmi új sincs, mégse akarjuk elfogadni, és sokkal gyakrabban követelünk mást, mint ahogy indokolt lenne. Jó lenne megtanulni nem hazudni erről, ahogy a tökéletesen játszó babákról, a gyönyörűen megkomponált játszótéri fotókról vagy a kalandokról se, amelynek főszereplői és nem mellékszereplői vagyunk. Miért lenne az baj, ha egy nő életének bizonyos szakaszában valamelyik szerepét fontosabbnak tartja? Hiába vagyunk egyszerre nők, feleségek, anyák, időnként a szerepek fontossága megváltozik.
Ha majd eljön az az idő, amikor a társadalom úgy fogadja el a nőt, amilyen, akkor nem fogunk beleroppanni abba, hogy elhitessük magunkkal, mindenre képesek vagyunk, nem beszélve a karrierről, amely egy ideig biztosan háttérbe szorul, de emiatt nem kell, hogy rosszul érezzük magunkat.
A baj nem a mi készülékünkben van, hanem az óriási nyomásban, amelyet ránk tesz a média kéz a kézben a közösségi oldalakkal, nem beszélve magukról a nőkről, akikben dúl a versenyszellem.
Ideje lenne már megértenünk, hogy nem lehetünk hibátlanok, nem lesz a testünk Jennifer Lopezhez hasonló, de ez nem baj. Mi nem ők vagyunk, hanem hús-vér emberek, akik sírnak-nevetnek, akiknek foltos a pólójuk és tényleg nincs idejük a nap 24 órájában edzeni. Ha lenne is, másfél kg-nál többet fel se tudnának emelni a fáradtságtól. Mellesleg érdemes megemlíteni, hogy a plakátlányokat, a csodaszép modelleket és a már említett Jlo-t is unja valaki, vagy lecseréli, mert másra támad gusztusa.
A csillámport hagyjuk meg a póniknak, nekik sokkal jobban áll.
