A csirkék nem azok az állatok, amikre nagy szeretettel és rajongva gondolunk. Kivéve a tányérunkon. Pontosan így voltam én is velük régen. Ki nem állhattam ostoba fejüket, és azt a bűzt, amit árasztottak magukból, míg ládákban tartottuk őket. Nálunk az volt a szokás, hogy csirkét csirkével ettünk, és alig múltak hathetesek, anyám úgy darabolta őket, mintha díjat kapott volna értük. Azt sem bírtam, ahogy egymásnak estek, és véresre csípték egymás hátsó felét. Aztán elpusztultak.
A ládákból való kiköltözés után se kerültem velük barátságba, hiába kérte volna Petőfi. Egyszerűen kerültem mind, főleg a kakast, ami veszedelmes jószág volt. Évente egyszer biztosan volt vérengző kakasunk, amitől az udvar olyan hellyé vált, ahol csak seprűvel lehetett közlekedni. Sokszor gondolkodtam azon, vajon mi járhat a szemétdomb urának fejében, hogy úgy érzi, le kell rohannia, akit csak lát. Mivel az udvar nem volt biztonságos terület, inkább nem merészkedtem ki.
Ám jött anyám, és kijelentette, hogy na, lecsapunk egy-két tyúkot, mert azoknak jó a levese igazán, nem holmi jércéknek. Próbáltam én kivonni magam ezen tevékenység alól, de nem volt kiskapu. Az volt a dolgom, hogy anyám felé kell tereljem az áldozatokat, hogy ő vasvillával leszorítsa és elkapja őket. Ilyenkor mintha megérezték volna a vég közeledtét, fejvesztve menekültek, bár én csak úgy akaromismegnemis közelítettem feléjük. Hamar rájöttek, hogy mellettem elfuthatnak, én nem nyúlok utánuk. Anyám, mint egy amazon rohant feléjük, a tyúkok meg ellenkező irányba felém. Káráltak veszettül, a vadász pedig ordított, hogy ne hagyjam elmenekülni a házi zsákmányt. Többszöri nekifutásra végül siker koronázta a tevékenységünket. Az enyémet csak szemrehányó tekintet, mert nem voltam valami nagy segítség.
Ezután jött csak kivégzés. A hóhér szisztematikusan rálépett először az egyik szárnyukra, aztán a másikra, és már vágta is el a nyakukat. Én, a segéd ott sápadoztam, miközben szorítanom kellett a másik tyúk torkát, hogy ne kiabáljon veszettül, mondván, nem kell tudni a szomszédoknak, hogy mi csirkét vágunk. Ez úgy hangzott, mintha ott nem lett volna belőle elég, vagy mi valami egzotikus állat kivégzését bonyolítottuk volna titokban.
Miután túl voltunk a lefejezésen, vagy épp a fél lefejezésen (nem mindig sikerült a nyak elnyisszantása tökéletesen), jöhetett a forró víz, amellyel megszabadítottuk a jószágokat a tolluktól. A forrázott toll szagánál büdösebb alig van a világon, ezt megtapasztalhattam. A forró tollat kihúzgálni se földöntúli élvezet. Tiltakozni azonban nem volt szokás akkoriban, le meg nem hányhattam a tyúkokat, mert az kényeskedésnek minősült volna. Azonnal megkaptam volna, hogy bezzeg a csirkepaprikás ízlik, pedig az se tűzhelyen nőtt. A rettenetes csirkepucolás után, következett a darabolás. Abban szerencsére nem kellett részt vennem, nem is tettem soha. Nekem mindig is a húspultban növő csirkék kellettek felnőttként is. A csirke levágása magányos tevékenység volt, időnként akadt csak vendégünk. Elvétve volt macskánk, mert amolyan kutyás ház voltunk. A macska tolakodó és szemtelen, a felbontott csirke körül is folyton figyelemmel kellett tartani. Ha túl pimasz volt, és közel merészkedett, kapott egyet a fejére, de ez nem igazán riasztotta vissza.
A csirkék és az én életem soha nem akart összefonódni. Gyerekkori barátnőm még babakocsiban is tologatott egyet, szépen betakarva kötött takaróval. A tyúk tűrte, mi meg döbbenten néztük és irigykedtünk rá, amiért ilyen fantasztikus dolog jutott eszébe.
Nem, azt hiszem, a tyúk a fazékban vagy a tepsiben jó csak nekem, és ott is úgy, hogy nem felismerhető. Ha azt akarom, hogy a mai világban valaki teljesen elképedjen, akkor elmondom neki, hogy a csirke esze, így hívtuk, micsoda finomság. Miután megfőtt a feje a levesben, utána könnyűszerrel feltörtük. Mindig kibuggyan belőlem a nevetés, ha látom a hallgatóság arcát, nem beszélve a vékony, körmös csirkelábakról, amelyek szintén nem tartoznak a gusztusos ételek közé. Nem mondhatjuk azt hiszem, mi magyarok, hogy máshol miket esznek! Mi se vagyunk túl finnyásak, ha a belsőségekről van szó.
Anyám húslevese azonban hiányzik. Soha olyan finomat nem ettem, amilyet ő főzött a saját maga által gyúrt cérnametélttel. Már nem is fogok, mert szeretteink elvesztése azt is jelenti, hogy eltűnik velük valami, amit nem illendő említeni: egy hajviselet, egy ebéd vagy csak egy fintor, ami csak rájuk volt jellemző. Inkább magát az embert emlegetjük, pedig sokkal több az, mint test, szív és lélek, a szellemét se felejthetjük el.
Kép forrása: Pinterest
