Manapság, a 21. század első felében hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy valamikor a nőkben kevesebb ambíció volt, hiszen párszáz éve iskolába se járhattak, és más feladatuk se volt, mint férjhez menni, gyereket szülni, vagy egyben tartani a családot. Pedig az akkori lányokban is bőven volt tehetség és spiritusz, de kevesen mertek szembe szállni a kor kemény előítéleteivel, pláne a pletykákkal és a mellőzéssel.
Azonban 1793. decemberében Jászberényben világra jött egy kislány, aki úgy gondolta, neki több jár a világból, mint amit egy vidéki kisváros és egy férj nyújthat majdan.
Schekenbach (vagy Schenbach) Rozália korán rájött, hogy szeret szerepelni, de még jobban énekelni. Nem volt különösebben szép kislány, nem hitte volna róla senki, hogy az ország vezető operaénekesnője szaladgál a porban mezítláb.
Ám ez másképpen alakult, amikor tizenhat évesen édesanyja úgy döntött, hogy Pestre küldi a nyughatatlan lányt, tanuljon csak németül. Csodás hangjára hamar felfigyeltek és bár a nyelvtanulásból nem lett semmi, Rózát végzete a színház közelébe sodorta. Abban az időben a társadalom jó része nem értékelte a színészetet, komédiásoknak tartotta az énekeseket, és bár élvezettel hallgatta, nem jelentett biztos megélhetést a pálya irányába sodródni. Ahogy talán ma sem.
A lány kezdetben selypített is kissé, és egyáltalán nem tűnt kiugró tehetségnek, de képezni kezdte magát, ami jelentős változásokat eredményezett az életében. Édesanyja azonban érte jött, és hazaparancsolta, mert úgy tartotta, komédiásra nincs szükség egy rendes, polgári családban. Ám Róza nem nyugodott bele a szülői döntésbe, kézzel-lábbal kapálózott, így másfél évvel később, látva kitartását, visszaengedte Pestre, mondván majd ráun a színészetre. Egy évet kapott, de édesanyja rosszul számított. Róza Széppatakira módosította a nevét, ettől kezdve nem volt megállás. Kortársai szerint nem volt különösebben szép az apró, törékeny lány, de a színpadon ragyogott.
1813-ban férjhez ment Déry Istvánhoz, akivel nem volt sikeres a házassága a férfi agresszív viselkedése miatt, így szétmentek, de sose váltak el.
Az első nagy sikerek Miskolcon érték az akkor már Dérynének hívott asszonyt, akinek énekhangja elvarázsolta a közönséget. Nem egyszer álló tapssal jutalmazták. A színtársulat Miskolc után Erdélybe vette az irányt, és tulajdonképpen ez idő alatt lett belőle országos hírű színésznő. Miközben sikert sikerre halmozott, tőle nem is oly messze egy egészen fiatal, huszonkét éves rajongója akadt, akit az utókor már jól ismer, de akkor jelentéktelen külsejű, visszahúzódó fiú volt, és így Róza észre se vette. Minden egy levéllel kezdődött, ami szintén nem volt jelentős esemény a színésznő életében, hiszen rajongói folyamatosan bombázták virágokkal és szerelmes üzenetekkel.
„Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szerelemmel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képet fogom titkon keblembe zárva, végleheletemig hordani. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja életem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni; ha fekete lesz, akkor szívem örökre gyászolni fog.” A levél írója Katona József volt, akit a Bánk bán írójaként tisztel az utókor, de életében nem volt sikere vele, ahogy a szerelemben sem, hiszen soha meg nem nősült. Harmincnyolc évesen szívinfarktust kapott és meghalt.
Déryné nem viszonozta plátói rajongását, rég más szerelmek érdekelték. A sors furcsa fintora, hogy éppen Katona mutatta be neki a férfit, akivel hosszú évekig viszonya volt: Prepeliczay Samut.
Harmincéves korára az országban mindenki ismerte a nevét, ő lett az első magyar primadonna. Vígjátékoktól a tragédiákon át, mindenben sikeres volt. Kőszínház nem lévén társulatával bejárta Kassát, Székesfehérvárt, Győrt, de Kolozsváron és Egerben is hatalmas ováció fogadta. A szerelemben viszont nem volt ilyen sikeres. Szeretője elhagyta, és feleségül vett egy jómódú polgárlányt
1838. március 13-án a Nemzeti Színházban érte a hír: átszakadt a gát, árad a Duna! Mindenki hazafutott értékeit menteni. Déryné is szaladt haza, de a Duna körbe zárta, és ő emeleti lakásában rekedt, várva, hogy majd valaki megmenti. Végül átfagyva, dideregve valóban megmentették, de értékei mellett elveszítette a legnagyobbat: a hangját.
Később, ahogy múlt az idő, Róza hangja egyre inkább megfakult, a közönség pedig kezdte elfeledni, hiába volt ő egykoron a társulat legjobban fizetett tagja. Azt suttogták róla, hogy modoros, és kifütyülték. Ő, akinek valaha 1000 forintot kínáltak csókjáért, gúnyos viccek céltáblája lett. A közönsége elfordult tőle, és új bálványokat keresett, ahogy ez már lenni szokott. Nem volt ez másképp közel kétszáz évvel ezelőtt sem. Végül 1847-ben búcsút mondott a színpadnak és visszavonult.
Férjéhez visszatért, hiszen sose mondták ki hivatalosan a válásukat és Diósgyőrben gazdálkodásba kezdett. Az egykori nagyasszony csirkéket nevelt, kacsákat, libákat tömött, és csendesen éldegélt 14 évig férjével annak haláláig. Később teljesen elszegényedett, szinte csak kegyelemkenyér jutott neki rokonainál.
A magyar színésznők egyik legnagyobbika 1872. szeptember 29-én, 78 éves korában hunyt el Miskolcon. A szegények temetőjében helyezték örök nyugalomra.
Kép forrása: Pinterest, Köztérkép
