A fájdalom és a reménytelenség hősei

“Dr. Karsai Dánielre tavaly csapott le az elkerülhetetlen. A fiatal, sportos alkotmányjogász egyik pillanatról a másikra tudta meg, hogy rettenetes körülmények között kell meghalnia. Még ekkor se adta fel, és elkezdett dolgozni azért, hogy saját maga dönthessen élete befejezéséről. Ahogy sokan mások is, akik már nem bírják elviselni a szenvedést. Hát kik vagyunk, vagytok, ti emberek, akik arra kényszerítetek másokat, hogy ne halhassanak meg méltóságukat megőrizve? Milyen magyarázatot tudtok arra adni, hogy hagytok embereket leírhatatlan kínok között vergődni, miközben egy kutyát is átsegítünk a túlvilágra, hogy ne lássuk fájdalmát?”

Tisztelettel Dr. Karsai Dánielnek és mindenkinek, aki ismeri a kínt és a reménytelenséget

A legtöbb ember keveset foglalkozik a fájdalommal mindaddig, amíg át nem éli. Nem érti mélységét, erejét, és igyekszik menekülni azok elől, akik mesélnek róla. A fájdalom azoknak is kellemetlen érzés, akik messziről szemlélik.

 
 

Ha hozzánk közel álló szenved, még megenyhülünk, törődünk vele, de nehezen érzünk együtt másokkal. Tisztelet a kivételnek. Sok esetben úgy véljük, annyi rettenetes dolog van a világon, nem kell minden nap ezekről beszélnünk. A betegség azonban nem kegyes, nem válogat, és nem tiszteli se a pozitívnak mondott látásmódunkat, se vagyonunkat vagy származásunkat. Nem törődik azzal, vallásosak vagyunk-e vagy sem, fiatalok vagyunk-e vagy öregek, értékesek vagy értéktelenek. Lecsap és nem várja meg, fel vagyunk-e készülve rá, vannak-e terveink, vágyaink. Egyik nap még mosolygunk és halhatatlannak hisszük magunkat, a másik nap pedig egy kórházi ágyon reszketünk, mert félünk. 

Félni rettenetes. Rettegünk a fájdalomtól, a vizsgálatoktól, mások szenvedésének látványától, és attól is, hogy egyszer majd nem leszünk. Mindenki ismer olyanokat, akik túl hamar mentek el, pedig előjele sem volt egy agyvérzésnek, szívinfarktusnak. Ezek legalább, mondjuk olykor, gyorsan végeznek az emberrek, míg a rák, az ALS lassan, de sok esetben végzetesen. Ha körülnézünk az állatvilágban, azt látjuk, hogy képesek méltóságban öregedni, és ha fájdalmaik elviselhetetlenek, elvonulnak meghalni, ahogy pl. az elefántok. Kutyáinknak is megadjuk a lehetőséget, hogy ne szenvedjenek tovább, akár lovainknak. Csak épp embertársainknak nem.

Ahhoz, hogy valaki megszülessen, nem kérik ki a beleegyezését, bár spirutuális nézetek szerint igen. Jelen tudásunk azt sugallja, nem vagyunk annak tudatában, hogy miért azt a sorsot választottuk, amelyiket éljük. Világra jövünk és élünk.

A vallásosak azt mondják, mind isten teremtményei vagyunk. Mégis sok földi ember felejti el, hogy nem Isten. Dönteni akar és tud mások sorsáról. Az ember, ha nem szenved pokolian testben és lélekben, nem akar meghalni. Nem vágyik arra az ismeretlenre, ahonnét még nem jött vissza senki úgy, hogy mesélt volna róla. Kivételt képez a klinikai halál, amelyet megélve sokan mesélnek egy fénnyel teli másik világról.

A szenvedés az ember legnagyobb büntetése, amit átélhet. Főleg, amikor fájdalmát csökkenteni se lehet, amikor már nincs reménye a gyógyulásra, de kínjai az égig érnek. Az az élet, amelyben csak VAN a beteg, de testileg minden szinten kiszolgáltatott és megalázott, már nem élet. Hogy Isten adta? Lehet, de az ember éli át, és pokoli fájdalmában nem tud osztozni senki.

Akik szeretnek bennünket, bizonyára velünk halnak, ha látnak bennünket embertelen módon kínlódni. Pláne, ha elménk ép és a testünk mondja fel a szolgálatot.

Belegondoltak a törvényhozók abba, mint jelent vegetálni? Nem tudni mozogni, enni, saját mocskunkban fetrengeni? Vajon mit jelent érezni, hogy kihuny lekünkben a fény,  amelyben nemrég még remény és öröm lakozott.

Dr. Karsai Dánielre tavaly csapott le az elkerülhetetlen. A fiatal, sportos alkotmányjogász egyik pillanatról a másikra tudta meg, hogy rettenetes körülmények között kell meghalnia. Még ekkor se adta fel, és elkezdett dolgozni azért, hogy saját maga dönthessen élete befejezéséről. Ahogy sokan mások is, akik már nem bírják elviselni a szenvedést. Hát kik vagyunk, vagytok, ti emberek, akik arra kényszerítetek másokat, hogy ne halhassanak meg méltóságukat megőrizve? Milyen magyarázatot tudtok arra adni, hogy hagytok embereket leírhatatlan kínok között vergődni, miközben egy kutyát is átsegítünk a túlvilágra, hogy ne lássuk fájdalmát?

Dr. Karsai Dániel és bátyja semmi mást nem akart már, csak azt, hogy egy élet akkor ehessen véges, amikor már képtelenség folytatni. Akik ellene vannak, vajon mivel magyarázzák a tiltakozást? Istennel? Lehet Isten ennyire kegyetlen vagy kíméletlen? Istennek nincs szüksége az ember fájdalmára.

De helyette emberek mondták ki a döntést, nálunk nem választhatja senki az eutanáziát, és nem segítheti hozzá a szenvedőt sem. Mivel emberségesebb látni, hogy valaki, aki egykor nevetett, szeretett, már csak egy test, ami nem funkcionál, de agya működik, és meg kell élnie, hogy elveszít magából mindent, ami emberré tette? Tényleg meg lehet ezt magyarázni azzal, hogy a szenvedés az életünk része? Ki akar pokoljárást, amikor még a Földön van? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy emberek vagyunk és nem szörnyetegek, akik rákényszerítik akaratukat másokra?

Senki nem akar idő előtt elmenni, mert a nap mindenkinek süt. A tavaszi ég mindenkire egyformán ragyog, és ha egy pillanatra csökken is az elviselhetetlen kín, nem vágyja a halált. Nem ismerjük a túlvilágot, még az ittenit se nagyon. De benne vagyunk, érezzük a kávé illatát, látjuk az eső után gőzölgő aszfaltot, a fénylő csillagokat, szeretteink aggodalmát, gyerekeink nevetését. Miért akarnánk önként választani a kivonulást, ha jó nekünk, amiben vagyunk?

Nem, Istent ebbe ne keverjük bele! Nem tudjuk, mit mondana, csak kitaláljuk, hogy legyen mentségünk a szívtelenségre. Az élet csodás és megismételhetetlen, de csak addig, amíg nem a fájdalomról szól.

A világ nem mindig jó hely. Annak, aki nem boldog, akinek fáj, nem fogja azt remélni, hogy lesz jobb is, pláne, ha tudja, hogy nincs reménye. Érthetetlen, hogy egyesek miért és hogyan merik embertársaikat arra kötelezni, hogy támogassák és kibírják más szenvedését, amikor ő már nem bírja el. Belegondolnak vajon, hogy mit élnek meg a hozzátartozók, vagy mit élnének meg ők, ha gyerekük, testvérük, szüleik mennének át borzalmakon hónapokon át, és nekik kellene végigkísérniük az úton, amely nem vezet visszafele?

Ha valaki azt hiszi, látott már mindent, tud is mindent, akkor nézzen rá azokra, akik nap, mint nap szenvednek, és győződjön meg arról, elbírja-e annak súlyát, amit ők átélnek?

Érzelmek nélküli, lelketlen szörnyeknek kell lenniük azoknak, akiknek más fájdalma nem jut el a tudatukig. Az élet rövid, és az ember sose lesz Isten, még akkor se, ha annak képzeli magát. Miféle Isten lehetne belőle, ha nincs benne könyörület és szánalom?

De nem tanulunk semmiből, és nem is érdekel bennünket, mert kevesen vannak, akiknek valódi, érző szív dobog a mellkasukban.

Ha pedig hiszünk a Megváltóban, kérjük meg, hogy enyhítse mindazok fájdalmát, akik ezekben a percekben is inkább a halált választanák az élet elviselhetetlensége miatt.

 

Kép forrása: Wikipedia

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here