Az elmúlt egy év alatt Panna csak néhány alkalommal lépett Vince szobájába. Letörölte az íróasztalát, itt-ott a polcokat, porszívózott egy villanásnyit és már osont is kifelé. Nem bolygatott meg semmit, nem volt kedve az iratokat sem rendezni. Négy évszak múlt el a férje nélkül. Lassan elmondhatta, hogy napról napra könnyebb minden.
Az elején még a számlák befizetése is gondot okozott, mert soha nem kellett sorba állnia, és ha úgy adódott, még a bevásárlást is Vince intézte. Ezt ő egyáltalán nem bánta, mert iszonyodott a tömegtől, a hozzá dörgölőző, tolakodó emberektől. A szagukat sem bírta. Mindenki mosdatlannak tűnt. Ha valaki megérintette, vagy csak próbálkozott, félelmet gerjesztett benne. Nem is tudta pontosan, hány éve tartott ez az állapot, de évről évre rosszabbodott.
Megboldogult lány korában nem volt ilyen gondja. Határozottan közvetlen és barátságos volt, de a házasság megváltoztatta. Vince és a kislányuk volt az a két ember, akiknek előzetes bejelentés nélkül szabad volt megölelnie őt. Az ő érintésük nem borzongatta kellemetlenül tarkóján a szőrszálakat. A férje izmos tenyere melegen simult a hátára, ha átkarolta. Mirácska meg tündérbaba volt az első pillanattól kezdve.
Vince után a változás mértékét nem lehetett a hatalmas szóval kifejezni. Nem megváltoztak a körülmények, hanem teljesen újak lettek. Minden nap úgy kelt fel, hogy a pokoljárás vadonatúj lépcsősorát kell megmásznia. Ez volt a gyógyszertár, a bank, a posta és a többi iszonytató hely, ahol az emberek gyakorlatilag társadalmi életet éltek. Jöttek-mentek, tréfálkoztak, veszekedtek, dörgölőztek és türelmetlenkedtek. Mindközül a bolt volt a parahelyszínek netovábbja.
Vagy azért, mert ismerősbe futott bele, vagy, mert valaki biztosan szólni akart Mirácskához, vagy épp faggatta a hogylétéről. Vad gyűlöletet érzett az emberek iránt, akik nem tudták békén hagyni. Nem értette, mire föl a szánalom, a részvét vagy épp a kíváncsiság. Vajon nincs más dolguk, mint ezekkel bombázni másokat?
Reggel, miután elsétáltak az ovihoz, ami csak kétsaroknyira volt, úgy döntött, ideje munkát keresnie. A tartalékaik vészesen fogyogattak. Remegett a gyomra annak gondolatára, hogy idegen emberek társaságában kell eltöltenie napi nyolc órát. Már arra is gondolt, hogy csakis otthon végezhető munkát keres. Ezek viszont csak az éhenhaláshoz nyújtottak kezet.
Vince üzlettársa is kereste előző este. Valami céges papírt kért, de már el is felejtette, mit. Még szerencse, hogy gyorsan lefirkantotta. Abba a szobába, ahol összeesett egyetlen szerelme, nem kutakodott lelkesen.
Akkor is november volt. Olyan szürke volt az ég, hogy nem lehetett tudni, délelőtt vagy délután van. Árnyalatok nélküli esőfelhők gyászolták a napsütést.
Szeretett volna egy pillanatra visszasétálni az elmúlt idő útjára, hátha megváltoztathatja a lehetetlent.
A dolgozószoba pontosan olyan volt, mint a férje. Glédában álltak a tollak, mappák. Idegesítő rend volt a könyvek között. Sehol egy oda nem illő darab. Most vette észre csak, hogy még színben is passzolnak egymáshoz. Ilyen ostobaságot.
A tölgyfaíróasztal antik darab volt. Egy árverésen vették horribilis összegért. A bútorszállítók nem ragyogtak az örömtől, amikor megtudták, hogy a lift nélküli ház második emeletére kell felcipelniük. Egy szokásosnál nagyobb borravaló azonban letörölte arcukról a bosszankodás fintorait.
Az elmúlt év biztosan nem 365 napból állt. Mindegyik évszak megkétszereződött, átcsúszott a nyár az őszbe, a tél meg a tavasz közepébe is. Nehéz volt elhinni, hogy az élet mehet tovább.
Gyors keresgélés után a zöld mappából előkerült a kért papír. Az alján Vince olvasható, előkelő aláírása. Becsukta a szemét és már látta is a fekete, gravírozott tollat, ami nem járhatja a maga útját, mert a tulajdonosa határozottan irányítja és jelöli ki a tintavonal helyét. Voltaképpen minden tárgy illett a férjéhez, ami csak az övé volt. Szinte egybeolvadt velük.
Talán ezért nem dobott ki még a dolgaiból semmit. Nem akart megszabadulni a ruháitól sem. Minden öltönye, télikabátja ott lógott a szekrényben a vasalt ingek sorozata mellett.
Az emlékezés felhőjét telefoncsörgés karcolta meg. Az éles hang megijesztette. Ahogy heves mozdulattal visszatolta fiókot, megbotlott a kiálló fogantyújában. A harisnyáján azonnal futni kezdett egy szem. Alatta megjelent egy piros csík. Elnyomta a káromkodást, mert a botlással egy időben kinyílt egy rekesz az íróasztal legalsó fiókja alatt.
A telefon veszettül rikácsolt. Aztán elhallgatott. Nem hajolt le. A titok, ami ott várta, megrémisztette. Nem volt kíváncsi egy halott levélre, iratra, térképre és fényképre sem. Ki tudja, mikor került oda és miért. Nem volt szüksége arra, hogy elporladt életek után kutasson a lelke. Az övé sem volt habkönnyű, másét nem akarta magára venni.
Finoman visszapöccintette a rekeszt. Felvette az iratot és nyugtázta erejét. Gyors léptekkel sietett át a nappaliba, hogy megnézze, ki miatt szakadt el új harisnyája. Persze István volt, Vince barátja és cégtársa. Gyors egyeztetés után megbeszélték, hogy a férfi felugrik még aznap.
Hetek jöttek, mentek, számolatlanul, de munkát nem talált. Vészesen fogytak a tartalékaik.
Panna nehezen tudta elfogadni, hogy ideje kisebb lakásba költözniük. Ez persze azzal járt, hogy a bútorok egy részétől meg kellett szabadulniuk. A gyönyörű komód a dolgozószobában soha nem nőtt a szívéhez, ahogy Vince íróasztala sem, mert ahhoz semmi köze nem volt, esetleg annyi, hogy ha becsukta a szemét, maga előtt látta férje vizeskék szemét, amint áthatóan vizsgálja az arcát. Sokszor olyan értése volt, mintha megröntgeneznék ezek a szemek és keresnének valami rejtett hibát. Persze mindez merő képzelgés is lehetett.
A hirdetésekre szinte azonnal lecsaptak a vevők és sokkal több pénzért sikerült a nehéz bútordarabokon túladnia, mint remélte. Mivel péntek délután volt és Mirácska a nagyszülőkkel cukrászdába ment, elérkezettnek látta a pillanatot a kirámolásra. A komód faragott lábain masszívan tartották a 19. századi fiókokat. Pár mozdulat és üres lett az egész.
Az íróasztal már nehezebb ügy volt. Egy hatalmas papírdobozba rakosgatta bele Vince dolgait. Azokat, amelyeket ő érintett. Ő, aki Panna számára a tökéletes férfi volt. A gáláns, a határozott, a figyelmes és olykor még romantikus is.
Egy konyharuhával lágyan meg is törölgette a régi papírnehezéket, tintatartót, az aktagyűjtőt. Mindentől egyesével búcsúzott el. Amikor készen lett, nagyot sóhajtott. Nem szakadt le az ég, mert hozzáért a szent tárgyakhoz.
Akkor, abban a nyugalmas pillanatban eszébe villant a fiók alatti rejtekhely. Érdekes módon sokkal könnyebben kinyílt, amikor belebotlott, Most erősen nyomogatta, ráncigálta, mire megadta magát. Nem lehetett eljátszani tovább, hogy nem nézi meg, mit rejt a kis rekesz.
Egy boríték, 2 fénykép és egy gemkapoccsal összetűzött lap volt benne. A borítékon nem volt címzés.
Mindkét fényképen ugyanaz a nő volt. Se név, se dátum. Mostaninak tűntek. Panna picit elcsodálkozott, mert manapság már alig tart valaki ilyen fotókat, hiszen arra való a telefon vagy a számítógép.
A Margit-szigeten készülhetett mindkettő. Gyönyörűen sütött a nap és a barnahajú nő az egyiken a nap miatt hunyorgott, a másikon pedig teli szájjal nevetett.
A levelet is ő írta. Aliz. Ott virított a neve rövidke oldal végén. Vallomás volt életről, szerelemről, boldogságról.
Panna lába megroggyant. Ahogy a szíve is. A papír a válásukat készítette volna elő. Vince Alizt akarta. Nem őt. Ám felülről valaki megakadályozta ebben.
Az özvegy nem ült le. Nem ájult el. Nem kezdett el sírni. Némán kirámolta a szekrényeket, a többi fiókot, a polcról leszedte a könyveket, a csinos képkereteket.
Bepötyögte egy segélyszervezet számát és csak annyit mondott, jó lenne, ha elvinnék a múlt árnyait, amelyeket kitesz az Akácfa utca 35. elé a tölgyfakapu sarkába.
fotó: Pinterest
