Felgyorsult világ, rohanó élet, pocsék utak, figyelmetlen emberek. Talán ez jellemzi ma összegezve közlekedésünk helyzetét. Mindenki siet, és azzal hitegeti magát, hogy időt takarít meg, ha gyorsabban vezet. Időt, de mennyit? Tíz percet, fél órát? Mire elég az? Feláldozható egy élet, vagy gyakran több is, azért, hogy nyerjünk pár percet, amivel amúgy sem tudunk mit kezdeni?
Az emberek nagy része annyi időt pocsékol el feleslegesen, hogy a gyorshajtással nyert percecskék fikarcnyit se számítanak. Ha józanul belegondolunk, tudjuk. Egyesek mégis nyomják a gázt, aminek ára van vagy lehet. Vajon miért? Gyorsan vezetni azért is botorság, mert ütközéskor nagyobb a becsapódás. Erre egy rutinos sofőr bólogat és rálegyint.
A vezetők nagy része a saját kocsijában istenkirálynak érzi magát, de ha annak nem is, biztosan hisz önön halhatatlanságában. Az isten szerelmére, miért nem látjuk be, hogy nincs törhetetlen kocsi, de emberi test se? Hány meg hány balesetet láttunk már a tévében, a valóságban és mégse hisszük el, hogy velünk is megtörténhet! Miért nem? Miért lennénk mi kivételek?
Számtalan esetben a vétlen sofőr szenved nagyobb sérüléseket, vagy veszíti életét. Még akkor is, ha millió kilométert levezetett már, megelőzni nem tudja más felelőtlen döntéseinek következményét. Századszorra is felmerül a kérdés, hogy miért kell ennek így lennie? Mikor lesz már olyan törvényi rendelet, amely a lehető legszigorúbban korlátozza és bünteti azokat, akik túllépik a sebességhatárokat?
Vannak köztünk jópáran, akik nem tudják felfogni, hogy az utak nem versenypályák, és emiatt mások az életükkel fizetnek. Emlékezzünk csak az Árpád hídon elgázolt biciklisre, vagy azokra, akik békésen hazafelé tartanak, míg mások ittasan vagy drog hatása alatt kocsiba ülnek és elgázolnak járdán haladókat, legyenek azok gyerekek vagy idősek! Egyszerűen felfoghatatlan ma hazánk közlekedési morálja, amely utat enged az erőszaknak, a düh levezetésének, a büntetőfékezés alkalmazásának.
Megteszik és megtehetik, mert pillanatok alatt leperkálják a büntetést az apucitól kapott Mercik(nem okvetlenül csak ezen kocsik) tulajdonosai, akik hírből se hallották az óvatosság vagy a felelősségvállalás szót. Senki nem úgy ül be az autóba, hogy az lesz majd az utolsó útja, netán lebénul vagy elveszítheti a gyerekét.
Vajon miért nem tudunk úgy vezetni, ahogy emberhez méltó lenne? A verseny, amiket ott játszanak le egyesek, életeket követelhetnek, és nemcsak azokét, akik már soha nem térnek haza, hanem azokét is, akik elveszítik szüleiket, gyermeiket, és életük már soha többé nem lesz a régi.
A közlekedési morál olyan szinten van a béka feneke alatt, hogy a legelemibb szabályokat se tartják be sokan, hiszen gázolnak zebrán, járdán, bárhol, és ennek a sietség és a figyelmetlenség az oka. Nincsenek tisztában a képességeikkel és nem tudják kiszámítani, milyen következményekkel jár, ha nem figyelnek pár másodpercig. Mindeközben arról zeng a média, hogy fűnek-fának lehet majd ingyen jogsija?! Vajon hová vezet ez? Mi lesz az ára annak, ha elkényeztetett fiatalok, telefont babráló vezetők száguldoznak majd a mellékutakon vagy az autópályán?
Valóban akkora dicsőség letolni valakit, aki lassabban halad? Tényleg olyan fontos megmutatni, hogy a mi járművünk a gyorsabb? Az éretlenség olyan fokát mutatja mindez, hogy lassan már ott tartunk, hogy a jogosítványt nem korhoz, hanem pszichológiai vizsgálathoz kellene kötni. A gyorsaság és rossz reakciók kombinációja visszavonhatatlanul szedi áldozatait. Mi lenne, ha a ma embere leszállna a Földre, és felfogná egyszer s mindenkorra, hogy nem halhatatlan? Még ha a saját életével játszana csak, mondhatnánk, hogy az ő dolga, de sajnos a közlekedés nem magányos műfaj. Ül mellettünk valaki, átfut az úton, nem néz se jobbra, se balra, nem figyel a táblákra, nem is ismeri őket, és a jobbkéz szabályt pedig tájékoztató jellegűnek gondolja. Ez azonban fájdalmas eseményekhez vezethet. Sose a tárgyakkal van baj, amiket az ember alkotott, hanem magával az emberrel, aki képtelen ésszel élni, gondolkodni és túllátni önmagán.
Ha nincsenek erős szabályok, akkor a határt könnyedén átlépi bárki. Ideje lenne ebben is, ahogy sok másban változást eszközölni, mert soha nem tudhatjuk, mikor történik meg velünk az, amiről azt gondoltuk, sose fog.
Egy életünk van, vigyázzunk magunkra és másokra is! Ha másképp nem megy, akkor félve a bírságoktól, vagy a jogosítvány elvesztésétől.
A 21. század embere minálunk csak a fenyegetésekből ért? Meglehet, de ez nagyon szomorú. Az élet élni akar, ahogy mindannyian, akik ezen a bolygón lakunk. Ne siessünk a túlpartra!
Kép forrása: Pinterest
