Kevés olyan mozifilm van, aminek a második része nagyobbat szól, mint az első. A Házibuli épp ilyen volt. Az 1980-ban készült első rész után, amikor megismerhettük a szép tinédzsert, Sophie Marceau-t, a folytatásban már látthatuk, hogy kiváló színésznő és gyönyörű felnőtt nő lesz belőle. Aki azokban az években volt tini, bizonyára sokszor megnézte a filmeket, és beleélte magát abba a szerelembe, amit bárki megélhetett, és mégis sokakat elvarázsolt. Ehhez azonban szükség volt a kiváló filmzenére, és egy igen jóképű fiúra is, akitől elaléltak a lányok. Ő volt Pierre Cosso, akinek kék szeme lányok ezreit szegezte a mozivászon elé.
Napokban kerültek elém a film utolsó percei, amikor Vic kék nadrágban fut át Párizson, hogy elérje a vonatot, amely elviszi szerelmét. Amikor felcsendül a muzsika, és a lány úgy fut, mintha az élete múlna rajta, az ember lánya, aki már rég nem kamasz, megint azt érzi, van szerelem, amiért megéri. Van szerelem, amelyet nem szabad elengedni. A Házibuli sikere abban is rejlett, hogy olyan egyszerű szituációkat mutatott be, amelyeket magunknak érezhettünk, hiszen bennünket is korlátoztak, számonkértek, és mást se akartunk, mint kitörni a korlátok közül. Vic szülei pedig szenvednek, ahogy minden 15 éves lányé, aki nem tudja, hogy mit akar, de azt igen, hogy semmiképp olyan dolgokat, amiket ráerőltetnek. Igyekszik szófogadó maradni, de mindig bajba kerül, ám ha szükség van rá, nem veszíti el a józan eszét, és tud nemet mondani az első szexre. Ehhez azonban neki is és mindenki másnak, szüksége lenne egy csodálatos és belevaló dédnagymamára, aki színt visz a filmbe, mert humorral és kedvességgel képes terelgetni az unokáját.
Ezeket a filmeket azért is jó nézni, mert tudatosul bennünk, hogy akkor még nem volt mobiltelefon. Így a gondok nem oldódtak meg azonnal, de az embereknek volt idejük gondolkodni a cselekedeteiken, terveiken, és nem utolsó sorban álmodozni. Hiába volt vezetékes akkortájt, nem lehetett órákon át lefoglalni, és hiába vonszoltuk a másik szobába, csak hallotta a család, mit beszélünk. Viszont bármit tettünk, bármilyen hülyeségbe keveredtünk (és ne tagadjuk, hogy akkor se voltak szentek a fiatalok), nem derült ki azonnal, mert nem lehetett bennünket utolérni, lekövetni vagy felvenni, ahogy ostobaságot ostobaságra halmozunk. A szerelem viszont csodás, örömteli és fájdalmas volt, ahogy ma is az.
42 év múlt el a Házibuli folytatódik óta. De még ma is üde, kellemes, és borzongatóan visszaad valamit abból az időkből, amikor még hittünk a csodában, amikor még más bajunk nem volt, mint az, hogy ránk nézett-e aznap a kiszemeltünk, netán küldött-e egy mosolyt felénk. És mondjon bárki bármit, azokban a borzalmas 80-as években, amihez fogható divat azóta se volt, nem beszélve a frizurákról, több tartás volt a lányokban. Valóban voltak házibulik bőven, ahol kedvükre lopkodtak egyesek, előkerült itt-ott a füves cigi, pia hányásig, de legalább nem volt telefon, ami küldte volna a TikTokra, hogy mit csinálunk a szoba mélyén, vagy hogy hányunk-e a kert végében.
Visszakanyarodva a filmhez, elmondhatjuk, hogy kevés olyan kellemes és hatásos szerelmes film volt akkortájt, mint ez, és nem, még véletlenül se tűnt nyálasnak. Szerettük Claude Brasseur-t, az apát, aki tényleg nem értette a lányát, és Brigitte Fossey-t, az anyát, aki próbálkozott, miközben a saját életük is zűrösen kavargott, hisz a megszokás és a sok munka elfeledtette velük, hogy milyen jó is együtt lenni.
Sophie Marceau-t azóta is mindenki kedveli, mert ő olyan, mint a szomszédlány, viszont gyönyörű, alig változik, és sose beképzelt. Pierre Cosso-ról, Philippe-ről pedig álmodozhatunk még ma is, nem néz ki rosszul. Megérne egy ajtócsapkodást, kedves hölgyek!
És íme a zene:
