Nóra azon a vasárnapon eljutott élete azon pontjára, amikor kezdte megérteni a gyilkosokat. Az járt a fejében, hogy ha hirtelen felindulásból megölné Jutkát, vajon mennyit kapna érte. Tíz évet? Tizenötöt? Megérné neki? Már középkorú lenne mire szabadulna, és azalatt Ábris már rég találna mást, ő meg börtönviselt bélyeggel térhetne vissza a kinti világba, ahol elkerülnék az emberek, mint a leprást.
Már reggel hatkor a konyhában sürgölődött, mert a sütéssel akart először elkészülni. A képviselőfánkkal, nem a kacsával. Szerencsére sikerült jókora, kövér kacsát venniük, tudta, hogy azt el nem ronthatja. Még csend volt, Ábris és Jutka aludt, szerencsére külön, de Nóra nem felejtett. Észrevette az előző napi bevásárlásnál, ahogy a lány keze kétszer is a férjééhez ér a bevásárlókocsin. Hallotta, ahogy kéjesen kacarászik, és bármit mond Ábris, nevet rajta. Már-már azon volt, hogy megkéri Ábrist, mondja hogy, süt a nap, vajon az is vicces lesz majd a kígyónak? Aztán letett róla. Szaladgált pár kilométert a sorok között, majd mire mindennel meglett, eszébe jutott, hogy nem ment el Sári nénihez, pedig megígérte neki. Szégyellte a feledékenységét, de másnap délután majd pótolja, nyugtatta magát.
A kacsa friss volt és tudta, hogy finom zsírja kiváló lesz később reggelikhez, azonban nem tudta eldönteni, milyen köret legyen mellé: krumplipüré és párolt káposzta vagy netán sült krumpli? Amikor a férje felé fordult, Ábris épp egy parfüm kiválasztásában segítkezett Jutkának.
– Amit te jónak látsz! – mondta gyorsan, és már szagolta is a feléje nyújtott papírcsíkot, ami bizonyára sokkal izgalmasabb volt, mint az a nyomorult köret, ami az ő főnökének készült.
– Szerintem, legyen rizibizi! – szólalt meg tudálékos arccal a lány.
– Jé, ennyi okosságot hogy tudott kipréselni magából? – töprengett Nóra. Micsoda ötlet!
– Nem, az nem illik hozzá! – felelte könnyedén és a káposzta után nyúlt.
– Miért ne illene? – okoskodott a férje. – Köret, az köret! És még könnyebb is elkészíteni.
Te csak tudod, füstölgött az asszony. De hogy megint ne mellé álljon, azt már nehezen emésztette meg. Vetett egy megvető pillantást Ábrisra, és kezdte belátni, hogy ezért az emberért kár lenne ölnie. Ez a pasi hülye és szánalmas. Ha ölne, akkor csak a maga nyugalmáért és öröméért tenné. Egyelőre azonban nem tervezte, de csak a börtön tartotta vissza. A mindig visszafogott, csendes Nórában kezdett életre kelni a szörnyeteg, amit egyre nehezebben tudott elnyomni.
Tehát vasárnap reggel, amikor már javában sült a képviselőfánk, készült a töltelék, és a kacsa is startra készen várakozott, kiballagott a konyhába Jutka, és bűbájosan megkérdezte, mit segíthet. Nóra a krumplira mutatott, aztán folytatta a mosogatást.
– Mennyit pucoljak? – kérdezte a királylány tettetett igyekezettel.
– Sokat! Nagyon sokat! – vetette oda neki.
Ábris egy szál gatyában támolygott ki a hálóból, és mosolyogva fogadta az eléje táruló látványt.
– Hű, csajok! Mennyei illatokat érzek! De jó, hogy ennyire remekül összedolgoztok!
Anyád, gondolta a felesége. Hangosan pedig ezt mondta:
– Persze, gyorsabban megy a munka, ha többen vagyunk. Mit mondtál, hányra jönnek?
– Úgy emlékszem, egyre!
– Remek, addigra megleszek mindennel. Te elkészülsz? – nézett a férjére felhúzott szemöldökkel, mert nem bánta volna, ha visszamegy felöltözni.
– Persze, biztosan! – felelte Ábris, és a krémes tálkához lépett. Mutatóujjal óvatosan belenyúlt, mire Jutka játékosan a kezére csapott.
– Nem szabad! – mondta vidáman. – Rosszabb vagy, mint egy gyerek.
– Az biztos! De nem bírtam ki.
Nóra úgy nézte végig a pajkos évődést, mint egy anya, aki azt látja, hogy a gyerekei hülyék, de elviseli, mert nem tehet mást.
De nem ez lett a nap legrosszabb pillanata. A szánalmas, nagyhasú főnök előbb érkezett meg a vártnál, de ez nem is lett volna ügy, ha az ajtóban a feleségével vigyorgott volna. Állt, a hasa alatt körbefutott a nadrágszíj, talán az tartotta össze, és mellette egy igen fiatal lányka vigyorgott, pontosabban fonódott rá.
–Jaj, Ábris, ne haragudj, hogy nem tudtam szólni, de az asszony lebetegedett, és hogy ne jöjjek egyedül, elhoztam az unokahúgom – mondta kínosan magas hangon.
Hazudik, annyira hazudik, hogy a hangja se bírta el, gondolta Nóra.
Ábris, aki időközben felöltözött tisztességesen, sőt mi több, úgy illatozott, hogy a kacsasültet is lekörözte, elmosolyodott, és csak hümmögött.
Ez a fickó pedofil vagy sugar daddy, futott át az agyán, de nem mondott semmit. A lányka, aki húsznál aligha lehetett több, bebotladozott a küszöbön fél méteres sarkú cipőjében, és annyit mondott, Eperke a neve.
Nórából kibuggyant a nevetés, el is kellett fordulni, hogy visszavarázsolja arcára a rendes háziasszony mosolyát. Jutka hol egyikükre nézett, hol másikukra, de nem reagált.
– Ne álljatok az ajtóban! Gyertek be! – szólalt meg a házigazda.
– És a kedves feleségének mi baja? – szólalt meg Nóra, és igyekezett, hogy kedvessége ne csengjen hamisan.
– Gyomorfájás, migrén! – mondta egyszerre Eperke és a fickó.
– Az kínos – felelte Ábris.
De még milyen, ha már ennyire idióta a főnököd, gondolta az asszony és megcsóválta a fejét.
Az ebéd majdnem tökéletesen sikerült, hiszen a kövér ürge degeszre ette magát, az „unkatestvére” csak csipegetett, ám akkor sor került a desszertre, ami feltette volna az i-re a pontot. Nóra bort töltött, majd kávét főzött, és amikor letette a képviselőfánkot az asztal közepére, majdnem boldog volt. Nézte a szerencsétlen társaságot, ahol mindenki hazudik. A férje, aki szemet vetett a kis nőcskére, aki náluk lakott, a főnök, aki elhozza a szeretőjét, Eperke, aki úgy tesz, mintha élvezné a délutánt, és Nóra, aki mindehhez asszisztál.
A képviselőfánk, amely a nap koronája lehetett volna, ehetetlennek bizonyult. A vaníliakrém sós volt, méghozzá nem kicsit. Nóra tudta, hogy nem tett bele sót, nem bolond, viszont azt is tudta, hogy csak egyetlen ember keverhetett bele, és az persze Jutka volt.
A vendég elfintorodott, köhögni kezdett, és zavartan azt hebegte, hogy valami gond lehetett a konyhában, mert a krém sajnos nem édes. Ábris értetlenül rábámult, majd beleharapott a sajátjába, és kis híján az asztalra köpte.
– Huh! – kiáltott fel. – Ez sós.
Nóra Jutkára nézett, aki elégedetten a vendégekre pillantott, és csendben annyit mondott:
– Talán a háziasszony összekeverte a cukor és sótartót! Megesik az ilyen! Nem?
– Sajnos igen. Bár eddig még nem fordult elő! – nézett rá az asszony. Magában meg azt gondolta, rendben, ha harc, legyen harc, de nem Ábrisért, hanem azért, hogy eltávolítsa az életükből ezt a szánalmas ribancot.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
