Hétfőn, a kopott reggeli rohanásban, amikor mindenki unott vagy feszült, Gerda ragyogott. Máshogy sminkelt, a haját sem fogta össze. Csípős hideg volt, mégis szoknyát vett fel, és magas sarkú csizmája ütemesen kopogott az aszfalton, ahogy a munkahelye felé gyalogolt.
Az irodában többen megjegyezték, hogy különösen csinos. Ez azért is furcsa volt, mert a dicsérettel a legtöbben szűkmarkúan bántak. Ő viszont elmosolyodott és vidáman megrántotta a vállát. Pár kedves üzenet és már el is indul a változás? Hát ennyi elég egy női léleknek? Egész nap csak arra gondolt, vajon kap-e újabbat és kiderül-e ki rejlik mögöttük? Végül, ha akarta, ha nem beszippantotta a munka, amely így karácsony előtt a véghajrában annyira felfokozott lett, hogy nem maradt idő kamaszos ábrándozásra.
Négy órakor úgy állt fel a gép mellől, mint egy robot. Csontjaiban nem maradt egy szemernyi hajlékonyság sem, és a dereka is megfájdult. Elhatározta, hogy csizma ide vagy oda, pár megállót gyalogolni fog, mert mostanában semmit nem látott a külvilágból. A munka mindent betakart, és késő estére csak a sorozatok meg a csokoládé maradt.
A kirakatok üvegében persze azonnal megállapította igazi öngyötrő módon, hogy fogynia kellene. A télikabát kövérítette. Igaz, amikor hatvan kiló volt, akkor is ezt gondolta, de most amikor hetven felettit mutatott a mérleg, feltűnő lett a husisága.
Viszont a kék levelek írója nem ezt látta. Egy idegen, aki többre tartotta, mint ő önmagát. Ettől elszégyellte magát. A test csak test, és nem több. Romlandó, változó, és Gerda is, mint minden nő, legtöbbször a test börtönében sínylődött. A nyomorult média miatt, mondta magának néhány józan pillanatában, de kevés ilyen volt. Önostorozó viszont annál több. Ezen a délutánon, amikor már a nappali fények régen elbújtak a sötétedő est fala mögött, mégis képes volt elmosolyodni.
Valóban gömbölyded volt, de nem rondán, nem gusztustalanul. Egyszerűen már nem tini lány volt, akinek a derekát két kézzel is át lehet fogni. Észre sem vette, hogy lassan hazagyalogolt. Lába sem sajgott, mint máskor. A sarkon befordulva, szinte futva tette meg az utolsó lépéseket. Kikotorta táskájából a fityegőkkel teli kulcsát. A kulcscsomón lógott a postaládáé is. A nagy igyekezetben majdnem beletörte az apró kulcsot. Úgy kapkodott, mintha életmentő csomag után nyúlna. Valamiképpen így is volt. És a levél ott kéklett egymagában. Ragyogó babakék volt, nem takarta egy újság sem. Úgy fogta meg, mint valami szent tárgyat. Olyan finoman, olyan áhítattal. Finoman felfeszegette a leragasztott részt. A papírlapon ennyi állt: Mennyire vagy képes szeretni?
Nem erre számított. Ajka kissé lefittyedt. Ez meg micsoda? Hol maradt az ő aznapi piedesztálra állítása? Hol maradtak a romantikus sorok? És most válaszra vár a feladó? A 21. században levelezgessen valakivel, akit még sose látott? Hirtelen nem tűnt jó ötletnek az egész. Egyoldalú volt a kapcsolat, mert a feladó ismerte őt, és írogatott. Ő nem tudta, kitől érkeznek a levelek, mégis azt várták tőle, hogy válaszoljon. Ehhez azonban egy csepp kedve sem volt. Miféle kérdés az, hogy mennyire tud szeretni? Van a szeretetnek mértékegysége? Mit lehet ilyesmire válaszolni? Nagyon? Picit? Épphogy? Ilyen ostobaságot hogy lehet kérdezni valakitől! A csalódás elszomorította. Begyűrte a csodaszép levélpapírt a táskájába és felcaplatott a lakásába.
Miközben a másnapi ebédjét főzte, keserűen gondolt a levelek küldőjére. Mi a fenéért nem lehetett folytatni a szép játékot? Már teljesen beleélte magát, erre jön egy ostoba kérdés, ami elront mindent. Tudta, hogy nem fog válaszolni. Semennyit nem akart kiadni a lelkéből egy idegennek. Főleg nem ilyen témában. Ez nem egy piskóta recept. Még arra sem egyértelmű a válasz, hát még ilyesmire?
Másnap reggel a hétfőhöz cseppet sem hasonlító állapotban indult dolgozni. Semmi smink, csak lófarok és semmitmondó bakancs. Pontosan így érezte magát. Mint egy sáros lábbeli, amit egyik nap kifényesítettek, ragyogott a napfényben, de a következő napon már elvárták volna tőle, hogy hegyet lehessen mászni benne, pedig csak egy mezei bakancs volt.
Gerda is egy egyszerű nő volt. Nem tudott hosszan ragyogni. A pislákoló fény gyorsan kioltódott a lelkében. Ez viszont megnyugtatta. Nem érdemel többet, nincs is szüksége arra, hogy valaki különlegesnek lássa, mert nem az. Megnyugtatóan szürke, és ez így van rendjén. A kapuban majdnem fellökte a sántító srácot, aki megint egy lánnyal bicegett kifelé. Sietve elnézést kért, és már loholt is a busz után.
Gondosan ügyelt egész nap elkalandozó gondolataira. Pontosan úgy volt jó minden, ahogy volt. Talán nem is állt készen egy újabb kapcsolatra. Valószínűleg nem tudta volna jól csinálni, hiszen még törékeny volt az előző után. Nem, nem tud jól szeretni. És ezt szerencsére nem is kell megválaszolnia, mert az ő postaládájához nincs kulcsa másnak, ahogy a szívéhez sem. Ennek gondolata felvidította. Olykor az is megnyugvást ad, ha nem történik semmi. Az egyhelyben toporgás biztonsága legalább nem kavarja fel a szív langyos pocsolyáját.
Mégis hazaindulva egyre izgatottabb lett. Percekig nézte a postaládát, mielőtt kinyitotta volna. Úgy érezte, csalódást okozott a levelek küldőjének, de önmagának is. Félt. Aztán remegő kézzel megfordította a kulcsot. Csak a nagy ürességet látta a láda belsejében, ami nem volt meglepő. Ő sem válaszolt, ezért nem érkezett semmi. Felsóhajtott.
Minden pontosan olyan lett, mint a levelek érkezése előtt. És ez nyugalommal töltötte el. A romantika már nem egy negyvenhez közelítő nőnek való a mai világban, gondolta. Lassan becsukta a kis ajtót, felemelte a földről a szatyrát, és elindult felfelé. A régimódi rácsos ajtó előtt, finoman odatámasztva az ajtófélfa széléhez azonban várta a boríték. Kék volt, ahogy mindig. Kék, amilyen a boldogság színe a mesékben. A madáré is. Gerda lehajolt, felvette és a szívéhez szorította. A majdnem negyven éves nő, aki alig pár perccel azelőtt temette önmagát és kellőképpen tocsogott az önsajnálatban, feléledt. Még ki se nyitotta, és máris repdesett. Újra meg újra előtört belőle a kislány, akit királyfi várásra neveltek. Most sem tépte fel, nem kapkodott ezúttal. Keresett egy ollót a konyhaszekrény fiókjában, és azzal vágta le szép akkurátusan. Ez állt benne:
„Gerdám! Ne haragudj, hogy ilyen közvetlenséggel szólítalak meg. A papír elbírja. Biztos vagyok benne, hogy nem tudod, ki vagyok. Ez nekem óriási könnyebbség. Gyakran látlak téged, mostanában mosolyogsz. Mégse hagyod megszelídíteni magad. Nem árulom el, ki vagyok, könnyebb így nekem. Ha szeretnél megismerni, tegyél az ajtód elé te is egy borítékot, benne az IGEN szóval.”
Gerda izgatottabb lett, mint valaha. Arca lángba borult. Végre megtudhatja, ki az a férfi, aki több, mint egy hete kerülgeti őt. Dobogó szívvel keresgélni kezdett íróasztala fiókjában. Egy nem túl szép, gyűrött bézs boríték akadt csak a kezébe. Egy cetlire lefirkantotta az igent és belecsúsztatta. Majd másnap kiteszi. Ekkor váratlanul megszólalt a telefonja. A dallamból tudta, hogy Kata az. Nem nagy kedvvel vette fel, mert barátnője mostanában mindig negatív volt.
– Figyelj, Gerda, el kell mondanom valamit! Kihallgattam egy beszélgetést… – kezdte minden köszönés nélkül. Érezhetően nyomasztotta valami.
– Ezt olyan hangon mondod, mintha egy betörés részleteit tudtad volna meg – nevetett a barátnőjén.
– Nem, azt azért nem, de ez sem kellemes…
– Ne csigázz, avass be, ha már elkezdted!
– Meg fogsz ölni, de sejtettem napokkal előbb, hogy valami disznóságra készülnek a fiúk az irodából… Főleg Lali, aki biztos szerelmes beléd, de te mindig lekezelően bánsz vele. Szerinte.
– És? Beragasztózták a székem, mint az általánosban?
– Nem… Annál rosszabb… Fogadást kötöttek rád.
Gerda megdöbbent. A munkatársai mind harminc felettiek voltak. Legtöbbjük házas… Nem tűnt életszerűnek Kata mondandója.
– És mi volt a fogadás tárgya?
– Én csak annyit tudok, hogy azt találták ki, eljátsszák veled, hogy valaki szerelmes beléd… Aztán eszembe jutott, hogy mesélted a kék leveleket. Bennem meg összeállt a kép.
– A levelek? Fogadásból jöttek volna? – kérdezte döbbenten.
– Igen, és amikor kihallgattam őket, azon röhögtek, hogy bekaptad a csalit. Még a hajad is elkezdted másként hordani. Ilyeneket soroltak a szemetek.
Gerda nem tudott mit mondani. A döbbenet és a csalódottság megfojtotta. Remek poén lehetett személye az unalmas irodában.
A romantika nem való a mindennapokba, ez megint bebizonyosodott. Keserűen a boríték után nyúlt és apró darabokra tépte. (vége)
Előző rész
fotó: Pinterest
