A Kékszemű 18. rész – Szeret? Tényleg szeret?

Azt hittem, soha többé nem találkozunk! – suttogom, és nem merem azt mondani, hogy azt hittem, soha sem látom viszont. Ennyit amúgy sem akartam megmutatni magamból, de a napok keservei, a fájdalom, amit megéltem, az aggodalom a mamáért, magamért, mind kimondatja velem azokat a szavakat, amelyeket máskor szemérmesen elhallgatnék.

– Igen – válaszolom óvatosan. Nem vagyok benne biztos, hogy meg kell-e mondanom, de aztán elhessegetem a félelmem. Napok óta elnyomom a rettegésem, máson sem jár az eszem, csakhogy kiben bízhatok meg…Ez nem szűnik meg azáltal, hogy a rendőrségen ülök, mert már mindenki gyanús. Attól félek, bárki bánthat. A kórházban sem sejtettem, hogy kést szegeznek majd az oldalamhoz.

– Nem akartam megijeszteni. Látom, megrettent! Higgye el, csak azért szólítottam meg, mert tegnap este volt itt valaki, aki jelentette az eltűnését, és annyira határozott és elszánt volt, hogy nem ment ki a fejemből.

 
 

– Értem…- mondom, pedig nem értek semmit.

Jöjjön velem, Kovács Amália vagyok, nyomozó, szeretném megtudni, hogy került ide.

Felállok, de a lábam nem engedelmeskedik.

Hogy ismert fel? – faggatom, a hangom azonban bizonytalan.

– Ja, értem már…Ezen aggódik. A fiatalember hozott magáról több képet is. Kinn van a falamon, és még nagyon friss az ügy, így nem ment ki a fejemből. Jöjjön csak nyugodtan, alig várom, hogy meséljen.

Kicsit megnyugszom. A fiatalember, ahogy ő hívja, nem lehet más, csak Mirkó. Az én drága Kékszeműm, aki nem adta fel, és keresett engem. Hogy hogyan szerzett képet rólam, nem is sejtem, talán valamelyik közösségi oldalról töltött le párat.

Bevezet egy igen egyszerű szobába és rámutat az egyik székre. Az asztalon halomban állnak az akták, a laptop mellett két kávésbögre, cigaretta, hamutartó és még ezernyi kacat. Nincs nagy rend a nyomozó körül.

Foglaljon helyet! Nem éhes? Hozatok egy szendvicset vagy kávét, jó?

– Köszönöm, az nagyon jó lenne, de inkább vizet kérnék most.

– Persze, kedves! István! – szól ki, mire megjelenik egy cingár alak, akinek odasúg valamit, és a férfi bólint.

A szívem csitulni látszik.

Nem akarom sürgetni, de ha nem bánja, kezdjünk bele, mert annál nagyobb meglepetés, hogy ön itt van, nem érhetne ma…

Kis híján mosolygok. Elkezd ömleni belőlem a szó. Elmondom a kórházat, a kést, a kapucnist, akinek tudom a nevét, és az egészet, ami miatt szenvednem kellett. Mesélek a levélről, a pénzről, arról a fickóról, akinek az apja a mamára hagyta a vagyonát. Nem feledkezem meg Rózáról sem, aki bár segített rajtam bizonyos fokig, mégse engedett szabadon. Azzal zárom, hogy bevallom, alaposan fejbe vágtam, majd otthagytam. Aztán felvett valaki.

Ne mentegetőzzön, a maga helyében más se tett volna egyebet. Nem mondom, hogy könnyű napjai voltak, de úgy látom, maga nagyon erős lány.

– Lehet. Vagy csak győzött bennem a túlélés…A mamámat akarom látni, és ha nem bánja, mennék is, ha végeztünk.

Elneveti magát.

Megértem, de még egy kis türelmét kérem! Nézze, itt a víz meg a szendvics – mutat a belépő férfira, aki súg valamit neki, majd leteszi elém a a tálcát.

Köszönöm.

– Egyen, aztán kerítek valakit, aki ránéz a lábára, mert nem biztos, hogy jót tett neki a szökés…Ha befejezte, rögzítem a vallomását, és elindulunk megkeresni azt a házat, ha lenne ereje segíteni, megköszönném.

A mama…

– Tudja mit, intézkedem, aztán majd meglátjuk – néz rám kedvesen, anyai tekintettel. Tulajdonképpen lehetne is az anyukám, ötvenhez jár közel, de pár évet letagadhatna. Magas, kimért, de akkor is van benne valami, amitől bízni kezdek benne.

Eltelik vagy fél óra, mire mindent tisztázunk, nagyon fáradt és türelmetlen vagyok már. Nem akarok semmit, még segíteni sem, csak megölelni a nagymamát és viszontlátni Mirkót. A nő csak gépel, néha elgondolkodik, aztán elvonul telefonálni. Én meg egyre nyúzottabban várom, hogy befejezzük. Amikor visszatér, közli, hogy azonnal jön valaki, aki bevisz a kórházba megnézni a sebem, mert jó lenne, ha nem fertőződött volna el, habár ennek nyoma sincs. Látszólag.

Aztán valaki kopogtat.

– Tessék! – szól ki erélyesen. Amikor kinyílik az ajtó, megpillantom Mirkót. Őt értesítették? Nem is rokonom, de ez a kedves nyomozó úgy érezte, ez lenne a legjobb megoldás? Ha van boldogság, akkor én minden porcikámban érzem.

– Dia! – kiált fel a Kékszemű és odalép hozzám. Úgy borulok a nyakába, ahogy a legszerelmesebb nő a világon, és ő meg úgy ölel, mintha egy pár lennénk. Ezért a pillanatért megérte az addigi életem. Érzem finom illatát, szorítását és az jár a fejemben, hogy én viszont szörnyen elhanyagolt és fáradt vagyok.

– Azt hittem, soha többé nem találkozunk! – suttogom, és nem merem azt mondani, hogy azt hittem, soha sem látom viszont. Ennyit amúgy sem akartam megmutatni magamból, de a napok keservei, a fájdalom, amit megéltem, az aggodalom a mamáért, magamért, mind kimondatja velem azokat a szavakat, amelyeket máskor szemérmesen elhallgatnék.

Utánad mentem, de elvesztettem a nyomod. Pedig bíztam benne, hogy megtalállak! Nagyon bánt, hogy nem sikerült.

– Jöjjön be, fiatalember! – mondja a nyomozó. – Kérem, üljön le még egy pillanatra, aztán viheti a hölgyet.

A mamád jól van – súgja Mirkó. – Nem semmi öreglány. Esküszöm, majdnem megvert, amikor megtudta, hogy magadra hagytalak, és akkor raboltak el.

Elnevetem magam és hálás vagyok minden szaváért.

– Kérem, hogy még egyszer pontosítsuk, mire emlékszik az útvonalat illetően.

Elmesélem megint a bekötőutat, az erdei tisztást, a szamarat, és mindent, ami eszembe jut, de természetesen azt a helyet nem tudom megnevezni, ahová először a kapucnis vitt.

– A férfi nincs benne a rendszerünkben. Az a Bence lehet álnév is. Nem valószínű, hogy az igazit megmondta volna, amikor tudta, hogy mire készül.

Nem érdekel. Az sem, hogy mit akart. A pénz sem fontos, csak repkedek az örömtől, hogy Mirkó mellettem van, fogja a kezem és a mamának is sikerült a műtétje. Ennél több örömre nincs szükségem.

Amikor befejeződik a kihallgatásom, Amália kezet nyújt.

– Menjenek haza, próbáljon meg pihenni, vagy előbb egy orvossal nézesse meg magát. Hagyom most, nem kell velünk jönnie, majd az embereim felderítik a terepet, aztán majd meglátjuk. Attól félek, már árkon-bokron túl vannak elrablói, már ha van egy kis eszük.

Köszönöm – mondom félhangosan. – Haza akarok menni! – fordulok Mirkóhoz.

– Nem hinném, hogy jó ötlet – válaszolja. – Viszont nekem van jobb!

– A kórház?

– Dehogyis, mert a nagyid már nincs benn, és alig várja már, hogy lásson téged! Gyere, elviszlek hozzá!

Azzal átkarolja a vállam. Egyre nehezebben tudok lépni, feljajdulok, amikor elindulok.

– Ez így nem lesz jó! – Azzal felkap és könnyű pilleként kigyalogol velem a zord épületből. Még köszönni is elfelejtek. Kinn már sötét éjszaka van. Megáll a lépcsőn és megcsókol.

– Klaudia! Soha többé nem engedem meg, hogy bajod essen! – közli ünnepélyesen. – Legszívesebben jól pofán vágtam volna magam, amiért hagytam, hogy szemem legyen az első és nem te.

– Mirkó! Ugyan! Nem tudhattad!

Tudnom kellett volna, de azt hittem, okosabb vagyok annál, aki követett. Elbizakodott voltam, és ez lett az ára. Sose bocsájtom meg magamnak.

– Itt vagyok, már ne okold magad! Már azért is hálás vagyok, hogy kerestél, kerestettél.

– Jaj, kislány, te egy olyan fantasztikus nő vagy, hogy érted a Holdra is elmentem volna.

Ezen olyan hangosan nevetek, hogy megsértődik és letesz.

– Azt hittem, komolyan veszel – jegyzi meg mérgesen.

– Ez így is van, de úgy beszéltél, mint egy amerikai filmsztár…Ne haragudj! – mondom nevetve, közben meg úgy sajog a lábam, hogy alig bírom ki jajongás nélkül.

– Megbocsátok, de hidd el, aludni sem tudtam miattad. Dia…Én…– azzal elhallgat.

Kinyitja a kocsi ajtaját, és szótlanul beszáll a másik oldalon.

– Nagyon aggódtam. – Hangja szomorú. – Hová vigyelek? Felhívjuk a nagyidat, aztán a kórház?

– Igen! – kiáltom. El sem tudom mondani, mennyi érzés kavarog bennem. Nemrég még egyszerű lány voltam, aki vágyakozott Mirkó után, most meg itt ülök mellette és érzem, hogy valami bontakozik köztünk…Ennél szebbet nem kívánnék magunknak egyelőre.

Folytatjuk…

Kép forrása: Pinterest

 

 

 

 

 

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here