A Kékszemű 3. rész – Táncteremben

Monsieur Pierre kortalan. Lehet, hogy ötven éves, de az is lehet, hogy hetven, nem tudom megítélni. Őszes haja csak picivel hosszabb a kelleténél, és ettől pontosan úgy néz ki, ahogy a sztereotípiákban a festők. A francia festők. Ha a nyakába kötne egy kendőt, a jó isten se mondaná, hogy nem a 19. századból maradt itt. Középmagas, szikár és vászoninget hord. Olykor felvesz bársonynadrágot, de inkább farmerban van. Ez kicsit rontja a századfordulós imázsát, de őt nem zavarja. Nem ismerek senkit, aki ennyire önazonos lenne. Élvezi, amit csinál, és ha valamit kimond, azt biztosan úgy is gondolja.

Az sorozat többi részét itt olvashatod

Ritkán dicsér, ezért mi mind elájulunk, ha megteszi. Engem kedvel. Mindig elmosolyodik, ha meglát, de nem sokszor mondja, hogy ügyes vagyok. Mégis tudom, hogy annak lát. Vannak napok, amikor sokan vagyunk, néha harmincnál többen is, de előfordul, hogy tíz ember szédeleg a parkettán. Természetesen több a nő, mint a férfi, és az idősebb korosztály jelentősebben képviseli magát, mint a fiatalabb.

Csak pár sarokra van a Global Time-tól a táncterem. Az elsőre kell felgyalogolni, ami azért jó, mert az utcáról nem lehet bebámulni, mégis kihallatszik a zene, és sokan megállnak egy pillanatra. Van, abban valami varázslatos a mai világban, amikor tavaszi estéken a régi dalok kiröppennek az ablakon és életre kelnek.

 
 

Ha valaki azt mondja nekem egy éve, hogy ennek a tánctanulásnak még van létjogosultsága, kinevetem. Ugyan ki akarna ma már szépen táncolni, elegáns ruhákban lejteni a táncparketten? Viszont a városban ennek hagyománya van. Harminc éve működik a tánciskola, és érdekes módon, soha nem kényszerült bezárásra. Igaz, volt olyan időszak, amikor csak öten-hatan voltak, ezt Monsieur Pierre mesélte, de ő akkor is megtartotta az órát, majd este azért imádkozott, hogy ez ne maradjon így. Nem sokat beszél, így azt sem tudom, nem is merem megkérdezni, mióta vezeti a helyet. A többiek sem tudnak róla semmit, de úgy látszik, őket nem zavarja ez a titokzatosság.

A terem sosem úszik fényárban, inkább valami sejtelem lengi be. Szó mi szó, nem 21. századi hely. Ami a legfontosabb és talán a legszigorúbb a szabályok közül, hogy tilos telefont használni. Aki belép a terembe, köteles leadni a pultnál ülő idős hölgynek, Irmának. Senki és semmi nem lehet annyira fontos, hogy ne tudna 60-70 percet várni, mondja a tánctanárunk. Tilos képeket készíteni és bárminemű anyagot feltenni a világhálóra. Hát nem olyan tényleg, mintha időutazáson vennénk részt?

Szeretem a helyet, nagyjából az embereket is, de legjobban a ruhát, amit ilyenkor felveszek. Nem táncolok hétköznapi ruhában, hanem csak abban, amit a nagyi varr nekem. Mostanában már nem, mert nehezen mozog, de régebben minden pénzét az én ruháimba ölte. Hiába mondtam, hogy felesleges. Ma törtfehérben vagyok.

Nem vagyunk sokan, talán hét-nyolc pár fog kialakulni. Két langaléta srác ült a fal mellett, egyik sem egy Adonisz. Látszik rajtuk, hogy célirányosan jöttek, ami ebben a világban igen meglepő. Ahogy meglátják Monsieur Pierre-t, azonnal felugranak és körbeduruzsolják. Két pár is várakozik, messziről látszik rajtuk, hogy jegyesek. Úgy fogják egymás kezét, mintha attól tartanának, az ajtónyitáskor beáramló szél orkán erejű, és szétválasztja őket.

Egy abszolút ismeretlen arcot is látok, aki morcos és egyáltalán nem illik ide. Jól néz ki, de messze nem annyira, mint az én álompasim. Magasnak magas, de mintha aránytalanul keskeny lenne a válla és hosszú a lába. Érzem, hogy ma vele fogok táncolni.

Ezen a helyen én nem Hamupipőke vagyok. Nem is királylány, csak valami átmenet a kettő között.

– Jöjjenek, jöjjenek! – mondja Monsieur Pierre. – Még mindig akcentussal beszéli a magyart, pedig már évtizedek óta itt él. – Táncolni jöttek, nem üldögélni!

A válasz kínos mosolygás és egyhelyben toporgás.

– Alakítsanak párokat! Ma az angolkeringő következik! – Kezével hadonászik, és egy őszes tincset mindig a fejére simít, miközben beszél.

Az új fiú szétnéz és tekintete megállapodik rajtam. Hogy tudtam!

– Vigyázzon! – szól oda neki a tánctanárunk. – Klaudia kisasszony jó táncos. Ne lépjen a cipőjére!

A fiú meghökken, megáll előttem és a kezét nyújtja. Ebben a pillanatban a fülbevalóm önálló életre kel és szökni próbál. Hangos koppanással pottyan le a földre, és ahelyett, hogy elfogadnám a felém nyújtott kezet, érte nyúlok. A fiú is lehajol, és úgy koppan a fejünk, hogy mindketten felszisszenünk. Nem vicces, inkább kellemetlen a szituáció.

Felkapja az ezüst gömböt, ami elveszik hatalmas tenyerében.

– Tolnai Bence – mondja. – Bocsánat!
– Kende Klaudia – válaszolom a homlokomat simogatva. – Túlélem.
– Örülök! – Azzal át is nyújtja a fülbevalóm, amit gyorsan beteszek a fülembe.

– Én meg Monsieur Pierre vagyok, drága hölgyeim és uraim! – mondja a tánctanár türelmetlenül. – Haladjunk, mert a végén itt éjszakázunk. Jó lenne, ha mindenki önmagán kívül a partnerére is koncentrálna! Ne feledjék, a tánc olyan, mint a szerelem: kell hozzá egy csodálatos partner, aki veszi a rezgéseinket.

Ezeket a szavakat kb. ezerszer hallottam már, ezért nem is figyelek egészen oda, csak az új fiú forradását nézem a bal arcán. Nem csúnya, nem is nagy, de azért nem lehet nem észrevenni.

– Én is, de most nem beszélgethetünk. Monsieur Pierre leharapja a fejünk! – nevetem el magam.
– Rendben, akkor össze is szedem magam, és befogom a szám!

Azzal megszólal a zene, amit Irma néni indít el, és az édesbús dallamot hallva megmozdul a lábam. Bencéé is, egyenesen az enyémre gázol.

– Bocsánat! – suttogja megint.
– Kezdjük újra! – mondom türelmesen. Azt hiszem, nem életem táncosa áll előttem. Valószínűleg kiül az arcomra némi rosszallás, mert Bence elpirul.

A When I deed you dallamára botladozunk.

– Jobb láb előre, oldalt, bezár, aztán ugyanez hátra. Gyerünk hölgyeim és uraim!Az első lépésnél süllyedés, oldalt lábujjhegyen, majd bezár hátra lábujjhegyen!

Próbálkozunk, főleg az újak.

–  Ne adják fel, menni fog! – kiáltja percenként.

Mi nem adjuk fel, de látom, hogy Bence hol elsápad, hol meg elvörösödik.

– Ne haragudj, hogy béna vagyok! – mormolja. – Muszáj megtanulnom táncolni, de tényleg falábú vagyok.

Nem nevetek rajta, tudom, mit jelent, ha valaki valamiben nem jó. Azt is, hogy milyen, ha valakit nem vesznek észre.

– Ez az első órád! Ne várj csodát! – nyugtatom. Magabiztosságot sugalló hangom azonnal megváltozik, amikor az ajtóra pillantok.

Nem is vettem észre, hogy bejött be egy pár. Egy sugárzóan szép, fekete hajú lány figyeli a táncosokat, és a mellette álló férfi a világ legjobb pasija. Mi a jó francot keresnek itt, ahol eddig nyugtom volt, most meg vakarhatom össze magam, mert pillanatok alatt kétszer is erősen rálépek Bence lábára?

Folytatjuk

Előző rész

A Kékszemű 4. rész – A féltékenység

fotó: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here