– Nonono – mondja Bence méltatlankodva. – Ma még szeretnék két lábon hazaérni!
Az sorozat többi részét itt olvashatod
– Bocsánat, elgondolkodtam – hebegem, pedig dehogy gondolkodtam én el, inkább elvarázsolódtam azonnal, abban a pillanatban, mint minden nő, aki tudja, hogy ha akarja, ha nem, vágyakozni kezd egy tekintet után, ami még véletlenül se rá vetődik.
Monsieur Pierre, ha látja is őket, nem szakítja meg az órát. Szigorú szabályai vannak. Aki késett, várakozzon türelmesen, és majd az első szünet alatt foglalkozik velük. Ez tetszik. A szépséges fekete hajú unottan néz szét, nem látszik rajta, hogy nagyon vágyna a tánctanulásra. Mondhatnám úgy, hogy egyikük sem lelkes, de a Kékszemű tekintete nem üres. Érdeklődve figyeli a társaságot, halálosan nyugodt és acélszürke inge tökéletesen simul felsőtestére. Úgy, ahogy egy ingnek simulnia kell. Enyhe borosta fedi az arcát és olyan, de olyan finom arcéle van, hogy belepirulok a látványába. Ez hatalmas ostobaság, mert Bence azt hiszi, azért jöttem zavarba, mert mondott valamit.
– Tényleg? – kérdi. – Megleptél.
Mosolygok, de gőzöm sincs mivel, és azt sem vajon mit mondtam.
– Persze – erősítem meg a semmit.
A szája fülig szalad. Jesszusom, mibe egyeztem bele, mert valami olyasmi történhetett, nem emlékszem semmire!
– Hölgyeim és uraim! Frissüljenek fel, és pár perc múlva folytatjuk – szólal meg a tánctanárunk és kimért léptekkel a párhoz siet.
Bence vigyorog, mint a vadalma, és belenyúl a táskájába, ahonnét két tonicot vesz elő. Az egyiket felém nyújtja, én meg még mindig nem tudva magamról, elveszem tőle. Ki nem állom a tonicot, de most nincs kedvem ezt ecsetelni.
Látom, hogy a Kékszemű figyelmesen hallgatja Monsieur Pierre-t, elmosolyodik, magasságos ég, milyen jóképű. A lány továbbra sem túl oldott, ezért finoman belekapaszkodik. Á, végem van… De mire számítottam? Hogy majd csoda történik?
Amíg ezen morfondírozom, hallom, hogy új párok alakítására szólít fel bennünket az oktató. Még mindig az üveget szorongatom, ki se nyitottam. Ekkor odalép hozzám a Férfi, így nagy betűvel, és meghajol. Csak enyhén, de ahogy meglátom nyakának ívét, azonnal érzem, hogy bizsereg mindenem.
– Felkérhetlek? – kérdi.
Van nő, aki erre azt mondaná, hogy nem? Ó, hát semmiképp, mert túl jól nézel ki, én meg egy lehetetlen nőszemély vagyok, aki bolondul érted, pedig nem is ismer.
– Igen – mondom halkan. Ekkor valaki finoman meglök, nekem tolat, vagy mi a fenét csinál, és kicsúszik kezemből az üveg. Egyenesen a velem szemben álló lábára pottyan. Nem spriccel, hiszen zárva van, de azért nem lehet kellemes, hogy a lábfejére esik, mert nem műanyagból van.
– A pokolba is! – kiált fel kulturáltan. – Ez valami visszavágó? – kérdi indulatosan. Nem haragszik igazán, látom, inkább a fájdalom mondatja vele ezt a mondatot.
– Bocsánat! Jaj, dehogy! Milyen visszavágó? Nem értem… – hadarom úgy, mint egy bolond, akit a vágóhídra visznek.
– Téged ismerlek… Te vagy a lány a pékségből. Akinek a lábára löttyintettem a kávét. Már azt hittem, eljött a bosszú ideje! – És nevet.
– Minden rendben? – kérdi Monsieur Pierre és feddőn végigmér. – Mi a baj, kisasszony? Magát még sose láttam ilyennek?
– Sajnálom, magam sem értem, mi történt. Jól vagyok – teszem hozzá sietve.
– Ennek örülök – feleli alkalmi táncpartnerem. – Igaz, hogy az én lábamra esett, de ez látom, nem zavar téged.
– Már bocsánatot kértem! Nem tehetek róla! – fakadok ki. – Zavar a stílusa, nagyképűnek tűnik, és valószínűleg az is.
– Akkor ki tehet, hisz te fogtad az üveget? Csak nem szökni akart?
Érzem a hangján, hogy gúnyolódik. Elkap a méreg.
– Ha nem ért halálos baleset, akkor szerintem táncoljunk! – Ez a mondat, mintha nem is tőlem származna. Érzem, hogy Bence figyel, és fekete nő is furán mustrál bennünket.
– Igazad van!
– Nos, a pihenő lejárt, indulhat a tánc! Ne feledjék, a keringők királynőjét tanulják, figyeljenek a tartásukra. Rajta, rajta, hölgyeim, emeljék fel a fejüket, nézzenek ki oldalra, nem bámulunk a partnerünk arcába. Csevegni pedig ráérnek később is!
Ahogy megszólal a zene, már lépek is hátra. Kezem a kezében, a másik a derekamon és tudom, hogy mindegy mi lesz, már ezért a pillanatért megérte élni. Ahogy elindulunk, már tudom, hogy nem először táncol, nem azért jött, hogy tanuljon, mert minden mozdulatunk összeszokottnak tűnik. Fél pillanat alatt összerázódtunk. Majdnem boldog vagyok.
– Azért legközelebb, ha kérhetlek, kímélj meg egy tonictól! – súgja, de ebben a mondatban most nincs gúny vagy élcelődés. Csupa kedvesség sugárzik az arcából. Hiába nem szabad, mégis átsiklik rajta a tekintetem.
Bence közel sem ennyire ügyes, és a lány sem, de azért mindkettő mosolyog, bár ebben vagy egy nagy adag zavar is. A terem megtelik zenével, ruhám meglebben és a nap folyamán először úgy érzem, van olyan pillanat, amikor talán szép vagyok. Még így szögletesen, soványan és kis mellekkel is.
A tánc végén újabb csere következik.
– Megtudhatnám a neved? – kérdi mielőtt elengedne.
– Klaudia vagyok. A barátaimnak csak Dia.
– Köszönöm a táncot, csak Dia! Remélem, még összefutunk, de kérlek, üveget ne vegyél a kezedbe!
Hangosan felnevetek, mert érzem, hogy nem bántásból mondja. Zavaromban elfelejtem megkérdezni a nevét.
Aztán meghallom, amint a barátnője megszólítja:
– Mirkó, biztos, hogy jó ötlet volt ez a tánciskola? Én annyira nem élvezem!
– Nyugi, kicsim, majd belejössz! Nem mehet minden azonnal. Szörnyen türelmetlen vagy!
A lány ránéz, melegen elmosolyodik és belekarol.
– Hiszek neked, vagy legalábbis szeretnék! – mondja szelíden. Tipikusan olyan nőnek tűnik, aki szeret behódolni. Túlontúl alázatos vagy csak szende? Nem tudom eldönteni, de mielőtt még belemélyednék az elemzésbe, már egy idegen férfi áll előttem, apám korabeli lehet és bajusza van. Meghajol, és izzadt kezével megmarkolja az enyémet. Olyan szorosan fogja, hogy felszisszenek.
– Bocsánat, a megszokás – pislog nagyokat. – Ne haragudj, de végig figyeltelek, te vagy itt a legszebb. Örülök, hogy táncolhatunk.
Nem tudom, mit mondjak. Bókolnak nekem? Nekem, akinek senki nem szokott?
– Köszönöm – nyögöm ki.
– Jöhet a tangó? – kiáltja Monsieur Pierre.
Választ természetesen nem vár. Irma néni elindítja a zenét, és a csodás dallamok szárnyán a fantáziám azonnal beindulna, ha nem egy nedves kéz markolászná az enyémet. Nem beszélve az erős dohányszagról, ami az ismeretlenből árad.
Mirkó. Miféle név ez? Soha egyetlen fiút sem ismertem ilyen névvel. A tulajdonosa pár méterrel arrébb csetlik-botlik, nem adja fel, a lány, akivel jött, nem jó táncos. Egyelőre semmiképp, ez mégsem zavarja, olyan szépen néz rá, hogy nekem összefacsarodik a szívem a féltékenységtől. Én, isten barma, úgy vagyok féltékeny, hogy reményem sincs arra, hogy Mirkó valaha is észrevegyen, mint nőt…
Fotó: Pinterest
