A közöny illata

Miután felköltözött a jó levegőjű, de menthetetlenül pletykás szülőfalujából a szmogos, de felszabadítóan ismeretlen városba, úgy érezte, övé a világ. Nem kellett attól tartania, hogy a helyi tanár házaspár fiaként megszólják új tetoválása miatt, hogy gúnyosan, kíváncsian mustrálják legújabb barátnőjét, vagy, hogy a szomszéd Józsi bácsi, – aki részegen éveken át minden bokrot levizelt előttük, ezért csak hugyosjóskának hívják a szülei – szóval tartja az utcán. 

 
 

Imádta a városi szabadságot. A panelt, ahol senkit nem ismert. A boltot, ahol fogalma sem volt, hogy hívják a kasszás csajt. Szerette, ahogy nap mint nap idegenek vették körül – sehol egy ismerős arc…
Egy nap aztán teljesen véletlenül éppen akkor nyitotta ki sablon-barna ajtaját a második emeleten egy öregember, amikor ő elrobogott a folyosón. Olyan döbbenetes élmény volt, hogy egy pillanatra gyökeret eresztett a lába… Az idős ember kísértetiesen hasonlított két éve eltemetett nagyapjára. Nem ért rá a hasonlóságon merengeni, mert hirtelen megcsapta az orrát a lakásból kiáradó bűz. Felfordult a gyomra. “Napot!” – nyögte ki végül az öregnek, pedig eddig senkinek nem köszönt a házban. 

Még a munkahelyén is eszébe jutott az öregapjára hasonlító szempár, és a semmihez sem fogható, ordas, penészes magány-szag. Másnap szinte ugyanúgy ismétlődött meg a jelenet: ez egyszerre volt fura és elgondolkodtató is. 

A következő hetekben hagyta, hogy elsodorják az események: túlórázott, randizott, és talált egy jó konditermet is végre. Néha elment az öreg lakása előtt, de az egyre elviselhetetlenebb bűzön kívül valami még elviselhetetlenebb szeretetteli kíváncsiságot érzett. Szeretett volna bekopogni, megkérdezni, hogy van, elmondani neki, hogy hasonlít valakire, akit ő nagyon szeretett… “Fenéket. Nem azért jöttem ide, hogy tök idegenekkel szóba álljak!” – hessegette el magától a gondolatot. Karácsony előtt aztán a szag átütötte a magányos lakó barlangját, és átjárta a folyosókat. Tudta, honnan ered a bűz: sietett a másodikra. 

A fekete zsák éppen akkor fordult le a lépcsőn. Még elkapta az egyik mentőst: “Mi történt az öreggel?” A mentős összehúzta a szemöldökét: “Ismerte a bácsit?” Nem. Nem ismerte, és nem is akarta megismerni. Most meg már hiába… “Az történt vele, ami a legtöbb magányos emberrel ünnepek előtt.” – robogott le a mentős a többiek után a lépcsőn.

Szerette a várost. Ha csak tehette, elbújt a közönyös tömegben. Néha kicsit visszavágyott falura. De elnyomta az érzést. 

 

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here