„Csak mert egy házat átfestenek, attól még a benne lévő bútorok nem változnak meg. Az emberekkel is biztosan ugyanez a helyzet. A felszín alatt, a lelke mélyén az ember mindig ugyanolyan.”
(Jennifer E. Smith)
A 21. század a látszat évszázada (is). Semmit nem szeretünk annyira, mint elhitetni másokkal, hogy csodás életünk van. Folyamatosan hazudunk képekben, posztokban, mert ettől talán elviselhetőbbnek tűnik az élet. Oly mértékben felgyorsultak a napjaink, hogy félünk megállni. Fuldoklunk az információáradatban, de mintha soha nem tudnánk eloltani a szomjunkat. Mindig többet és többet akarunk, de agyunk nem tudja feldolgozni, csak behabzsolja. Olyan, mintha túl nagy falatokat nyelnénk, és utána fájna a gyomrunk, ám nem bírunk ellenállni, annyira csábító a következő. Túl sok lényegtelen dolgot tárolunk az agyunkban, vagy akarunk tudni a világról, miközben nem vesszük észre a mellettünk élők örömeit, gondjait. Mintha számítana, hogy melyik celeb mit csinál, hogyan fogy, mit eszik!? Vagy a világ másik végén kit ért baleset, tragédia… Mégis úgy érezzük, ezekből kapunk valamit. Talán azt az illúziót, hogy mindent tudunk, nem maradunk le a világ történéseiből.
A látszatért képesek vagyunk a nap minden percében hazudni. Átalakítjuk a profilképünket, a legszebb tájképekre is szűrőket teszünk, mintha nem lenne elég szép a naplemente vagy az ominózus pipacsmező a valóságban. Már pontosan lehet tudni, hogy a Facebookon tavasszal jönnek a pipacsos fotók, utána a repcemezők, majd a vérszilvasorok, levendulások és nem sokkal később a napraforgók. Az emberek nem szeretnének kimaradni a sorból, miközben mindenki azt sorolja, hogy ő egyéni akar lenni, hogy neki nagyon fontos, hogy más legyen, mint a többiek. Ez ámítás, beállunk a sorba, és aki nem teszi, arra ferde szemmel nézünk. Nem értjük, ritkán támogatjuk.
Látszat a házasságunk, a holtomiglan-holtodiglan, hisz tele vannak a közösségi médiák csodálatos családi fotókkal, miközben pontosan tudjuk, ki kit csal, vagy netán készül rá. Valljuk be, észrevettük már, hogy azok, akik hirtelen elkezdenek önmagukról egyre több, egyre jobb fotókat feltenni, azok mindig gyanússá válnak. Vagy azok, akik megosztják virágcsokraikat, szülinapi, névnapi ajándékaik sorát, ami abszolút személyes, de dicsekedni muszáj. Még akkor is, ha mi tudjuk, mi az igazság.
Vajon mi szükség van erre? Mit tett a social média velünk az elmúlt 15-20 évben? Adott és bőven el is vett az életünkből. Biztosan ellátott bennünket információval, segítette az úgymond beszélgetéseinket, mindezekért azonban kiadtuk a legszemélyesebb, legféltettebb titkainkat. Megtanított bennünket hazudni, méghozzá nem akárhogyan, hanem mesterfokon. Eljutottunk oda, hogy már egyre kevesebben mernek azok lenni, akik. Nem lehetünk már öregek, ráncosak, kövérek, soványak, csúnyák, jelentéktelenek, mert azt látjuk, mindenki jobb nálunk. Valamiben biztosan. Ez igen frusztráló. Alig tudja már valaki tudatosan használni a netet, mert úgy érzi, nem elég érdekes, ha a valóságot tálalja.
A képek világában nincs szükség az igaz szóra. Pontosabban csak akkor fogadjuk el, ha valaki igazolja, amit látott, tett, átélt. Nem véletlen, hogy azt mondjuk, hogy ami nincs kint a közösségi oldalakon, az nem is létezik. Hogy ebben mi a rossz? Az, hogy kiadtuk magunkat, tálcán kínáltuk fel az életünket, szokásainkat és rengeteg támadási felületet biztosítottunk másoknak. Régen, ha hülyék voltunk, pár ember tudta csak, most az egész világ. Ha hibázunk, ha olyasmit árulunk, ami nem tökéletes, azonnal leszedik rólunk a keresztvizet. Mindeközben a világ tele van áldolgokkal. Mi azonban követeljük a valódit, az igazat, miközben látszatéletet élünk, látszatérzelmeket közvetítünk.
A képek azonban igazolnak bennünket. Azt mondjuk, nem sejtettük, hogy baj van egy mosoly mögött. A kép csak egy másodperc, amely alatt mosolyra húzzuk a szánkat, amely alatt eljátsszuk, hogy ragyogunk, hogy a nap is szebben süt, pedig mind tudjuk, hogy ez nem igaz. De hadd higgyen mindenki mást! Az jó, hiszen, akkor a világ kerekebb lesz, érezhetjük azt a fajta csodálatot, irigységet, amelyre oly nagy szükségünk van. Érthetetlen ez a vágy, de már észre se vesszük, hogy elharapózott a gondolatainkban.
Már csak az lenne a kérdés, akarjuk-e a való világot? Akarunk-e még valódi érzelmeket, beszélgetéseket, igazi arcokat, amelyeken szeplő, anyajegy vagy ránc van? Ez már csak rajtunk múlik. Képesek vagyunk még megállni, nagy levegőt venni és igazat mondani?
Kép forrása: Pinterest
