Annyira természetes, hogy észre sem vesszük. Nem akarjuk észrevenni, mert sokkal fontosabb, hogy ki mertük mondani, mint az, hogy mit okozunk vele. A nem akarsz lefogyni, mikor fogsz szülni, te tényleg nem akarsz gyereket, még mindig otthon laksz, valóban ennyiért dolgozol, és ehhez hasonló kérdések zöme semmiről nem szól, csak magáról a bántás tényéről. Nap, mint nap elmondjuk otthon, mennyi sérelem ért bennünket. Az úton elénk vágtak, mert nem tudnak vezetni, a boltban udvariatlanok, az irodában fásultak az emberek. Mindenhol várakoztatnak, pocsék munkát végeznek, az áruk és a szolgáltatások drágák és mindezek mellett bekapcsolva a tévét megtudjuk, hogy rondák, betegek, demensek, gombásak lehetünk nem sokára, ha nem szedjük ezt vagy azt.
Rosszul főzünk, nem tiszták a ruháink, ráncosak vagyunk, természetesen öregek és a sminkünk, a teljesítményünk az ágyban szintén pocsék, bezzeg, ha… A közösségi oldalak arcunkba nyomják a boldog feleségeket, férjeket, a szuper munkahelyeket, a csodás nyaralásokat és mindent, amitől rosszul érezhetjük magunkat a bőrünkben. Soha nem leszünk Michelin csillagos szakácsok, a szomszéd fűje nemhogy zöldebb, de még katonásabban is nő.
A média terjedésével és mindenkori használatával vásároltunk magunknak egy rakás bántást is. Mondhatnánk könnyedén, hogy nem muszáj odafigyelni. Nem kell meghallani mindent, és ki is lehet kapcsolni. Való igaz, de megtesszük? Tényleg el lehet határolódni a mindennapok valóságától azáltal, hogy nem használunk okostelefont vagy tévét? Működhet ez? Aligha, legfeljebb a sivatagban, ahol kevés esélyünk van megmaradni.
Feltételezzük, hogy sikerülne kilépni a virtuális világból. Nekünk, egymagunknak. Lenne értelme? Aki benne marad, továbbra is használja, élvezi vagy gyűlöli, de azért hat rá. És ma csak a rossz a hír. Csak az, ha valaki valakivel összeveszett, megbántotta, beszólt neki és alaposan megalázta. Egyre többen sírnak, akadnak ki egyszerű játékok közepette, amit a nézők szórakoztatására találtak ki. Legyen bármilyen show, magában már nem tud megállni. Nem tud eléggé érdekessé válni, csak akkor, ha szereplőket kiteszik fájdalomnak, egymásnak ugrasztják, és látjuk őket sírni. Már nincsenek körülöttünk értékes és hasznos emberek, mert ha volnának is, földbe döngölik őket a tehetségtelenek, a semmilyenek. Nehéz ma jónak lenni anélkül, hogy valaki ne bántana érte. Elismertséget kapni, kiérdemelni pokolian nem egyszerű.
Mindezt látva és tapasztalva a 21. századi felnőtt és gyerektársadalom mértéktelen módon bántja tagjait. A nekem ki kell mondanom-szindróma dominál az élet minden területén, mert akkor leszek valaki, ha nem hallgatok. Ha mégis gyáva vagyok, akkor a neten egy álnév, álkép mögé bújok és szidok mindenkit, mert a saját életemért csak más a felelős. És talán itt jutunk el a gyerekekhez. A gyerekeket nem szavakkal taníthatjuk leginkább, nem okostábla meg tablet kell nekik a mindennapi viselkedéshez, hanem minta. Az a minta, amit mi egyre kevésbé alkalmazunk. Észre sem vesszük, hogy viselkedésünkkel, mondatainkkal micsoda károkat okozunk, csak széttárjuk a kezünket, és közöljük, itthon minden rendben van, mi nem beszélünk csúnyán, csak az a rohadt internet, meg a többi gyerek a suliban, oviban.
Az otthonunkat már pókhálóként átszőtte a bírálat, és felemészt mindent és mindenkit. Az örökös véleménynyilvánítás az, ami megmutatja, kik is vagyunk igazán. Félreértés ne essék, ne arra akarok biztatni senkit, hogy hallgasson, tűrjön, ha őt sérelem éri, ha megalázzák vagy bántalmazzák. Éppen elég baj az, ha ez történik. De annyi egyszerű, semmitmondó történés van az életünkben, aminek nem kellene lecsapódnia a családunkban! Talán ezeket kellene szűrni, elfelejteni és nem hagyni, hogy otthon szennyként ömöljön ki belőlünk.
A gyerek mindent lát, érez és mindig figyel. Akkor is, ha nem a közvetlen közelünkben van. Ha leszóljuk az ajándékot, amit kapunk vagy viszünk, esetleg azt, akinek visszük, ő elteszi magának ezt az információt. Ha azt mondjuk, nem fontos a külső, egyél csak fiam, majd később lefutod, akkor megteszi, de azt is látja, hogy a sportra senki nem fogja biztatni, mert senki nem csinálja a családban, csak szeret róla litániát zengeni.
Ha az iskolában mindenki rossz, gúnyolódó, tolakodó és erőszakos, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy tényleg így van-e? Vagy esetleg a gyerekünk látja így. Természetesen lehet, hogy igaza van, csak nem mindenki van ellene, de ő már képtelen észrevenni a jót. Minden gyökere az otthonunkból ered, bár ezt nehéz elfogadni. Fájdalmas beismerni, hogy hibázunk, figyelmetlenek és önzők vagyunk, ehelyett könnyebb hibáztatni mindenkit, akit csak lehet.
A bántás tényleg mindenhonnan áramlik. De az első és a legfontosabb, hogy a családban tegyük helyre a dolgokat. Ott van a legfontosabb szerepe a szónak, a tetteknek és a mintának. A családban kell elmondani, hogy a világon ezerféle ember létezik, és meg kellene tanulni elfogadni mások hibáit és gyengeségeit, mert abból van bőven. Ahogy a mienkből is, hiszen nem vagyunk, nem lehetünk tökéletesek. Nem lehet azt hazudni, hogy bármik és bármilyenek lehetünk, ha nagyon akarunk. Ez csúnya áltatás. Vannak képességeink, vannak erősségeink, de vannak korlátaink is. Ezek felmérése, elfogadása sokkal fontosabb, mint az, hogy mások mit tesznek vagy gondolnak rólunk.
Amit mi taníthatunk meg, ami egy könyvből és filmből sem származhat százszázalékosan, az a jóemberség. Nem szavakkal, nem mellkast döngetve, hanem csak úgy egyszerűen, élve a hétköznapokat és nem bántva másokat, akik ugyanolyan sérülékenyek és tökéletlenek, mint mi.
Kép forrása: Pinterest
